Égi jel

Égi jel – Szabó Lőrinc

Hogy megáldott-e Isten, nem tudom.
Órákon át, görcsösen és vakon,
daráltam imáimat. Kis szivem
lángolt, vadúl és szenvedélyesen,
s az igézetben óriásra nőtt,
ahogy a Mindenek Ura előtt
gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt.
S úgy éreztem, Ő magához ölelt,
s megadja, amit kértem. Térdeim
sajogtak, szemem égett; de a kín,
a testi kín most szinte jólesett,
a nagy hit mellé egy kis érdemet
látszott adni… Hogy hogyan és mikor
nyomhatott el az álom, nem tudom;
de később felriadtam… Nyúltam a
párna alá, s éreztem, a csoda
már ott volt! a gyémánt! az égi jel!…
Üdvözülten aludtam újra el.