Néha ingerkedik…

Néha ingerkedik… – Reményik Sándor

Néha ingerkedik velem a sátán,
S szól:
Minek szórod így, balgán szerteszét,
Mutatva úton-útfélen
Az álmaid, s mindent, mi benned szép?

És tornyosul bennem egy őrült vágy:
Mindent, amit elszórtam, visszakérni.
S az ércemmel a mélybe visszatérni.

Ne hordozzák körül, mint véres kardot,
És kicsorbultan, ne dobják majd félre;
Mert minden hiú: tisztesség, dicsőség,
És az áldozat omló, meleg vére,
És egy jó van: a béke.

Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín,
Ahová minden jött-ment betekinthet,
Látva, hogy terem az öröm, s a kín,
És nevetve, mi nekem szent: a kincset.

Ne jöjjenek az irigység-darázsok,
Kiknek raja a gyümölcs körül dong,
S ne jöjjenek az apró tű-szúrások,
Mik jobban fájnak, mint egy vasdorong!

Inkább semmi se jöjjön,
És az el nem sírt könnyek tengere
Bennem iszonyú áradattá nőjjön!

S az el nem dalolt dalok óceánja
Zúgjon és hömpölyögjön bennem,
Mint egy elzárt, külön világba’!

Ne tudjon rólam senki semmit,
Tán egy-egy drága lélek még…
S csak önnön lelkem sziklái verjék vissza
A hangom,
Mint a legördülő kő dörejét!