Versek

Versek – Reményik Sándor

1

Olyan messze vagy tőlem, mint a béke,
Olyan messze vagy, mint a kegyelem
Egy örök Isten megváltó kezébe –
Olyan messze vagy, mint a csend,
Amelynek nyitját sehol sem lelem,
Oly messze vagy, mint minden, ami elmegy,
S lesorvad szívemről és cserbehagy,
Oly messze vagy, mint egek csuda-kékje,
Mint a mennyország, olyan messze vagy.

2

A te lakod egy kis üvegkoporsó,
Amelyhez sok-sok titkos út vezet,
Előtte sápadt örökmécsek égnek:
Élet, Halál, Önvád, Emlékezet.
Én néha meg-megnézem arcodat
S nyitott szemed, amely nem változik,
Én elfelejtem minden harcomat,
S szívem neked meggyón s megáldozik.

3

A csipkegallért gyermek, add nekem,
Hogy, ha valaki nagyon szomorú,
Engesztelőn a vállára tegyem.
A csodatevő gallért add nekem.
E csipkét Styx és Lethe vize mosta
És rajta van az elmúlás fehérje,
Az örök dolgok égi illata,
A végtelen derűje és a béke –
A csodatévő gallért add nekem.

4

Valakinek odaadtam a képed,
Aki azt mondta: testvéred vagyok,
És úgy szeretett, nem engem – de téged.
Valakinek odaadtam a képed,
S nem én szerettem, Te szeretted őt,
És a te tiszta kis szíveden át
Kívántunk egymásnak jóéjszakát
És csöndes pihenőt…

5

Én mint a vakond, a föld alatt élek,
De te vagy az én drága, jobbik énem:
Sötét lelkembe lámpavivő lélek,
Aki még mindég vissza visszajár:
Parányi szentjánosbogár,
Hozzám – a temetőből.

6

Valaki egyszer azt mondotta nékem:
„Csitt, csendesen, egy percig így maradjon,
Most éppen olyan, mint azon a képen”
Akkor te jártál bennem, régi gyermek,
S egy csöpp nyugalmat loptál a szívembe,
S nem ásítottak előttem a vermek,
A tépelődés farkasvermei.
„Csitt, csendesen, egy percig így maradjon.”
S én úgy maradtam volna mindörökké…
De már a következő perc keze
Letörölte az arcomról az arcod,
Én vívtam tovább hittelen a harcot,
Egyszer volt, – soha többé…
A varázs megtört, eltűnt, tovaszállott –
Aki látta: csak kisértetet látott.

7

Szeretném letépni az arcomat,
Mint egy álarcot, úgy szaggatni le,
Lekaparni az évek rétegét,
Mígnem alóluk kibukkannál te!
Úgy irigylem a fehér homlokod,
S a hajad fodros aranytengerét,
S te gyermek nem irigyled semmimet:
Ó, hiszen minden kincsem a tiéd.
Erős férfi ha nem lehettem már,
Ha rombadőltek mind az élettervek,
Lennék legalább újra kisfiú,
Mindent előlről kezdő tiszta gyermek!

8

Ó, de a szemed egyebet beszél,
A szomorú szemed –
A szemedben a sorsom van megírva:
Hogy máskép nem lehet.
Előlről mindhiába kezdeném:
Csak odajutnék, ahol most vagyok,
Ha száz más úton indulnék is én.
Poétának szólított el a sors,
S az életbe ily félszegen ereszt el,
S így kell bolyongnom itt, ily felemásan,
Babérral és kereszttel
És mindég egyedül.

9

Te tőlem külön élsz,
Te elmult, drága, győzedelmes gyermek,
És sosem kínlódol és sosem félsz.
Engem, ha néha szívendöf az élet:
Te csak mosolyogsz üvegkoporsódban,
Nem érint az téged.

10

Találkozunk nagynéha társaságban,
Gyakorta réten, erdők rejtekén –
Akkor kis kezed letör egy-egy ágat,
S egy-egy fehér virágot dob felém.
Ki-kivirul egy rég elhalt tavasz,
A multból fel-felszáll egy üzenet,
Aztán – nem látom, csak a szürke tájt
És a folyóra hajló fűzeket.

11

Néha szólok neked: maradj velem,
Te vagy a Csend, –
S a Béke nyitját nálad meglelem.
Te vagy az Isten rámhulló kegyelme,
Egy angyal, aki meg-meglátogat
S hoz nekem színeket és álmokat.
Maradj még: imígy könyörgök neked.
De te nem szólsz.
Csak halkan csóválod a fejedet.

12

Valaki őrzi most a képedet,
Valaki most magánál tartogat,
S te, aki szelíd, jó fiúcska voltál,
Te jól viseled nála magadat.
Maradj vele hát, s el ne hagyd soha,
És vigasztald, ha kell, s szeresd nagyon,
Könnyét töröld le, álmát édesítsd meg,
Gyermek, te nálam nagyobb hatalom.