Gát

Gát – Reményik Sándor

A folyó megy, én állok rendületlen,
És gúnyolódnak velem a habok.
Oda se hallgatok.

A partok felől csípős szellő támad,
Gúnyolódik a szél, mint a folyó:
Vén gát, mire jó zöldmoszatos hátad?!

Hátamon a víz őrülten iramlik,
És nászdalt zeng a messze óceánnak:
Tenger és folyó egymásra találnak.

Én állok egymagam.
Örökké szemben a rohanó árral,
Vállamon komor patina-talárral.

Ha nem volnék: a parton a kalászok
Elhullanának aratás előtt,
S posványba fulladnának a virágok.

Állok – és meg nem ingat semmi csáb.
Se gúny, se gyűlölet, se szeretet.
Én végigjátszom ezt a szerepet.

Ha szertehullok majd egy áradáskor,
S visz engem is a víz, letörve, holtan:
A partok akkor tudják meg, mi voltam.