Egy „eltűnt” anyjának

Egy „eltűnt” anyjának – Reményik Sándor

     Várod… még mindig várod.
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, –
Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából – világ végiről.
Tizenöt év…
Mi az: tizenöt év?
Egy óra sok,
S az örökkévalóság is kevés
Egy anyának, ki várja a fiát.
A könnyeidet ki számlálta meg?
Ki jegyezte fel sóhajtásodat?
Szerelmed pergő ima-szemeit?
Minden olvasó-szem csak ennyi volt:
Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza…
Ki kutatgatta rebbenő reményed
Fogyó s növő holdváltozásait?
Ki látta: hányszor volt fekete újhold?
Csak beteljesült holdvilág soha.
Tizenöt év….
S én mégsem mondhatom Neked: ne várd,
Úgyis várod, amíg élsz, mindörökké,
S az Isten nap-nap után tesz csodát.
Jönnek, – még ma is jönnek
A hajdan virággal várt daliák.
Szibériából, Kínából, Japánból,
Mandzsuriából, – világ végiről,
Feketén, vadul, ismeretlenül,
Arcukon évtizedes idegenség –
De jönnek, jönnek
Virágtalan világba vissza mégis…
Én nem mondhatom ma sem, hogy ne várd.
Hátha egyszer majd mégis telehold lesz
S egy teleholdas téli éjszakán
Valaki megáll majd a küszöbön.
Arcáról a kő-maszkos idegenség
Leolvad egyetlen csókod nyomán…
Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd…

Engem is így várt volna az Anyám.