A szemérmes sziklák
A szemérmes sziklák – Reményik Sándor
A sziklák itten oly szemérmesek:
Fenyőágakkal takargatják
Gránitbordáik szörnyű éleit.
Még cserje is akad imitt-amott,
Valódi lomb,
Ősszel hulló, tavaszt váró levél,
Tiszavirág a halhatatlan zöldben.
Még cserje is akad imitt-amott
Takarónak a szűz szirtek fölé.
Hirdetés
A sziklák itten oly szemérmesek,
Úgy rejtik a bennük lakó erőt,
A lappangó hatalmat.
Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,
Vad meztelenségük’,
Feszülő izmaik’ nem mutogatják.
Nem üvöltik alá
A magasságból a vándor fejére:
Mindjárt reád szakadunk, nyomorult!
Hanem, ha jönne egyszer buja ember,
S taposná a zöldet fejük fölött,
S úgy hozná végzete,
Hogy egyszer félre lépne:
A magasságból lebucskázó teste
Ezeken a szemérmes szirteken
Véres rongyokba szaggatná magát.
