Sóvárgás bizonyosság után

Sóvárgás bizonyosság után – Reményik Sándor

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Lúggal megmartad isteneimet,
Hamuvá szürkült aranycsillogásuk,
Elpárologtak szentség, becsület.
A dogma sziklájától eloldottál, –
Rideg, kietlen volt, de szikla volt:
Aztán – kezemben a lét szertefolyt.

Mit tettél velem, nyomorult világ?
Ígérted: fölnyitod a szememet.
Azelőtt látó voltam: vak Homér, –
Te a lelkemet vakítottad meg!
Minden dolognak visszáját is látom,
És nincs, amire esküdnék, dolog.
Ó, pedig én esküdni akarok!

A kősziklához vissza nincsen út.
Kétségek közt kell meglelnem magam, –
Adj hát egy szalmaszálat legalább
Világ, – s hitesd el, hogy acélból van!
Hitesd el, hogy a nádszálam jogar:
Világomat kormányzó hadi pálca,
S a szépség nemcsak torz arcon az álca.

Ó bizonyosság, bizonyosság,
Habár a mániákusé,
Habár az őrült királysága,
Mely csak az ő szemében az övé,
Ó bizonyosság, békesség, erő,
Habár a halál örök árán véve:
Csak szállj le szívem száz sajgó sebére!