Hirdetés

Francia fogoly

2 perc olvasás

Francia fogoly – Pilinszky János

Csak azt feledném, azt a franciát, kit hajnalfele a szállásunk előtt a hátsó udvar sűrüjében láttam lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. Körülkutatva éppen visszanézett, s hogy végre biztos rejteket talált: övé lehet a zsákmánya egészen! Akármi lesz is, nem mozdul odább. S már ette is, már falta is a répát, mit úgy lophatott rongyai alatt. Nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért le, jött is a falat; és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok! Csak azt a testet, reszkető lapockát, a csupa bőr és csupa csont kezet, a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra és úgy adott, hogy maga is evett! Az egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenét, amint a végső összetartozást is önönmaguktól kell, hogy elvegyék! Az állatian makogó örömről a suta lábát ahogy lemaradt, és semmisülten kuporgott a testnek vad gyönyöre és gyötrelme alatt! A pillantását, – azt feledném egyszer! Ha fuldokolva is, de falt tovább, és egyre még, és mindegy már akármit, csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! Minek folytassam? – Őrök jöttek érte; a szomszéd fogolytáborból szökött. S én bolyongok, mint akkor is a kertben az itthoni kert árnyai között. A jegyzetembe nézek és idézem: “Csak azt feledném, azt a franciát…” S a fülemből, a szememből, a számból a heves emlék forrón rámkiált: “Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez, se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szívemet követeli.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!