Hirdetés

Éjféli gondolatok

Éjféli gondolatok – Madách Imre

Éj van, síri csend lép a zajnak helyébe,
Halvány rezegéssel ég a mécs szobámban;
Nyitva áll előttem a történeteknek
Könyve, vértől ázva mindenik sorában.

Itten rabigára termett nép körében
Megváltóját látom keresztre feszítve,
Ott a kérkedő bűn ül fényes ruhában,
S vesszejét csókdosni dűl a nép elébe.

Ez tehát a büszke ember története!
Lelkem elszorul, hogy mért is küzd hiába?
Mért imád erényt, mit csak kacag az ég is,
Míg a bűnt hű társa, a pokol feltartja.

S ím előmbe tűnik Brutus nagy alakja,
Mint csillag ragyogva saját önmagában,
Értem nagyságát, ah értem, hogy nagyobb még,
Mert magasztos fénye nem a sikertől van.

S hogyha századokig tart az éj, nem hosszú,
Hogyha ilyen csillag kel fel benne végre,
Mert hogy felragyogjon minden pompájában,
Szüksége vagyon a csillagnak az éjre.

Értem, hogyha százszor trónra lép a rabló,
Míg egy Brutus jő és megbukik harcában,
Az ezt elbeszélő világtörténetben
Nem bűn, de erénynek dicsőítése van.

Ah, de kínos érzés bánt egyszersmind engem,
Látva életemnek hogy felét leéltem,
S amit méltó lenne örökös betűkkel
Feljegyezni, eddig még semmit nem tettem.

És ki tudja: jő-e még kor, hogy tehessek?
Óh hány Leonidás, hány Grachus megy sírba,
Senkitől nem sejtve, mert ennek a forum,
Annak Thermopylae nem jöve utába!

A hatalmasoknak itt is nagy előnyük:
Hova ők belépnek, míg mi oda küzdünk,
Megtört keblünk. Nékik esemény már létök,
Milyet mi csak szívünk vérével teremtünk.

Hej, pedig ki tudja, marad-é belőlünk
Más egyéb a névnél, hogyha sírba szállunk?
Nem hullunk-e vissza, mint a zuhanó csepp
A tengerbe, vesztve percnyi ragyogásunk?

Elszorult kebellel lépek ablakomhoz,
Megnyitom, kidűlök az éj tengerébe,
Lent a temető van néma hallgatásban,
Fennt miljó világok csillagfényü képe.

Köztetek hat e föld is csak egy fényes pont,
S oly kicsinynek érzem az embert s világát,
Mintha porszem lenne roppant sivatagban,
Melynek dőre hire nem nagy éleményt ád.

Hej, ki tudja hányszor vérzett el egy Sertor
A csillagban, mely ott ég mint lámpa fénye,
A csillag halványan, egykedvűen ég csak,
Nem jő hír, dicsőség porlakunkra tőle.

S míg földünkön népek küzdnek vérben állva,
Földünk mint kis szikra áll a mindenségben,
A lehulló hősök híre itten él csak
A kis szikra egyik kisded szögletében.

S itt is ezerekből csak néhány marad fel,
A tömeg elvérzik és nyugszik rakáson,
Örök koszorúért adhatni cserébe
Percnyi létet, de a tömeget csodálom:

Elveszett mint szám, hogy másnak fényt szerezzen,
Avagy boldogitá-é tán az utódot?
Nem váltotta azt meg a vér rabbilincsből
Nem javul, a korcs szül mindég ujabb átkot.

Itt nyugosznak sorban hősök s rab utódik,
Ablakom előtt a csendes temetőben,
Hírök, jármok eltünt, el a kor közöttük,
Összefolytak a sors örök gyűrűjében.

Vérzettek mindvégig, mint a gladiátor,
Éltökért s ez élet harcuknál nem volt más;
Óh hát érdemes-e élni, ha minden perc
Csak a feledésnek szánt sírgödrünkön ás.

Érdemes-e vívni eszmékért, melyeket
A megváltozott kor csak mosolygni fogna,
Míg fehérlő csontja a két ellenségnek
Névtelen halomban korhad összehordva.

És mért lesz a gyermek, ki Cato lehetne
S meghal torokgyíkban csecsemő korában,
Vagy megannyi lángész, aki sírban nyugszik
Eltörpülve, éhen, alkalom hiányban?

Mind betölti-e hát földön hivatását,
Csak egyetlenegy, a kérkedő ember, nem;
Vagy örök határzat áll-e őrt felette
S mindezeknek sorsa nem merő véletlen?

Úgy hát mért is vérzünk, minden talpalatnyi
Földért végzetünkkel új csatára szállva,
Hogyha ércbilincsen vonz a sírhoz, melyen
Már előre meg van éltünk sorsa írva.

Úgy az ember hitvány eszköze a sorsnak
S tenni semmit nem bír önnön erejével,
Győz, ha sors könyvében úgy vagyon megírva,
Avagy ismeretlen s nyom nélkűl enyész el.

Úgy egyenlőek hát Nero bűnsúlyával
Aristides minden ragyogó erényi,
Vihar az, ez súgár, mely öntudat nélkűl
Csak az örökös sors nagy céljait végzi.

Avagy él a lélek még túl is a síron,
És miként a dőre buborék nem vész el,
Ott a csillagok közt, ott vagyon hazája
S földünkön csak mint a vándormadár lép fel.

Akkor, hogyha végre szent honát elérte,
Hátrahagyva itten a pornak salakját,
Csillagos dicsében csak mosolygni fogja
Itt e földön töltött néhány pillanatját.

Akkor dőre minden küzdés a magasra,
Aki ottan él, hol csillagok születnek
S néz a végtelenbe, nem nagyon örűlend
Hangyaboly világunk múlandó hirének.

Melyet, mint virágnak illatát, szél hordja,
S bojtorvány tenyészik a hősnek felette,
S míg egy-egy emlékkő dacol az időnek,
Már a kőnek hőse rég el van feledve.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!