Hirdetés
Hirdetés

Isten keze, ember keze

Isten keze, ember keze – Madách Imre

Hadd dicsérje más a város tarkaságát,
A kalmár világot, mely száz izgatást ád,
A káprázatot, mit öndicsőségére,
Mint egy új istenség, emberkéz elére:
Nékem nem világom, én szorult kebellel
Messze, messze vágyom tömkelegéből el
A vadonba. – Ott van Istennek világa,
Áhitattal lépek a szentelt határba,
Ott még nem dult ember, ottan mindenen még
Őserő zománca mint túlföldi csók ég.
A nap mostan ébred, – mint ifjú oroszlán
Aranyos serénnyel erdős hegynek ormán,
S míg a kis pacsirta ittasan gyönyörtől,
Mint merész imádság égbe száll a földről,
S dalja a magasban fellegek közé vesz –
A szép virradatnak hirdetője ő lesz.
És dalára a sok kis madárka felkel,
Fészke párkányára lép ki játszi kedvvel,
S dalgazdag kebellel most gondolja épen
A megújult földnek milyen új dalt zengjen.
Fent a légben délnek vándorlói jőnek,
Kovályogva nyékén elhagyott fészköknek;
Hogy vagytok, hogy vagytok, súg a szél elébök,
Rá a csattogány mond bűbájos regéket.
Most meg ők kérdik már, mily világ foly itten –
És a cserfa rezdül: vártunk hólepelben.
Eközt felmelegszik, tarka gyíkok jőnek
Sütköződni ordas púpján a csertőnek;
Kelnek már egyenkint, pirosan mint lányok,
Könnyel és mosollyal a kicsiny virágok.
A nap sejti a könny s a mosoly kit illet,
Első súgarával megcsókolja őket;
S amint a szorgos méh jő s mézet sovárgva,
A viráglánykákat körüldongicsálja,
Már mosolygó arccal, játszi kedvteléssel,
Jobbra-balra ingva, hívják s űzik őt el.
Foszlik a mezőn is már az a hűs fátyol
Mely csillámló röpke, mint álmunk hajnalkor,
Már csak az erdőben űl az éj homálya,
Még egyszer ragyogni kezd agg koronája,
Mintha a vénségnek kedve kerekednék,
Bár lelkében a bú honosulttá lett rég.
S míg dús oszlopzatja szentegyház gyanánt áll
A lomb színes ablak bolygó napsugárnál,
Orgonája a szél, mely dallamba olvad,
Száz hanggal mit nem tudsz, honnan és hová hat.
Méltóságos csenddel jár az őz eközben
Olykor megrettenve az erdő fenéken,
A zsolnának hogyha kopogása hangzik,
Vagy sudar fák ormán a mókus cikázik;
S hol mormogva habzik a hegyi patakcsa,
Ércfényű acsáknak múlató tanyája,
Ott pihen meg végre biztosan, nyugodtan,
S mint király körülnéz a széles vadonban.
Óh dicső világ! te Isten szent világa,
Hozzád vonz szivemnek érzeménye, vágya!
Itt még nem dult ember, itten mindenen még
Őserő zománca mint túlföldi csók ég. –
Majd ha általlépi ember szent határod,
Eltörüli rólad mind e szűz zománcot;
Mintha látnám amint egyenkint letépi
Bájad, sebhelyét szűm mindeniknek érzi.
Harmatos virágid szénának kaszálja,
A rétet kicsinyes mesgyével hasítja,
Hogy elég tér nyiljon a kalmáros utnak,
Százados szent fáid bárd alatt lehullnak.
Többé a pataknak árji sem henyélnek,
Mert eléje sulyos gyári munkát vetnek.
A hegyet megnyitják, benne kincset ásnak,
Sok ezer teremtmény nyomorúságának. –
Délceg őz sem jár már többé a vidéken,
Jármos marha húz csak búsan az ekében;
Elrettenve elmegy a dalos madárka,
A bérc nem felel, csak emberek jajára.
Elhervad, kipusztul Isten szent világa,
Jő helyébe ember dőre alkotása.
S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,
Emberkéz alkotja számunkra a poklot. –
Hah, de mit látok? mi romrakás előttem?
Hajdan vár, uralgó az egész vidéken,
Most gyopárral himzett domb alá rejtőze,
Mintha szégyenelné, sajnálná, hogy éle.
Ámde képzetemben állnak még a termek,
Bennök víg barátok dombérozva ülnek,
Most készült el a vár – szolganép alkotta,
Sok közűle éltét a munkában hagyta.
Hej, de még ki gondol erre a vig torban,
A várur nevére habzó serleg koccan,
S rableány ajakról zeng a pajkos ének,
Mulattasson hogyha érte megfizetnek;
Fesse be a könnyek utját és mosolygjon,
Majd keserghet otthon a kedves halotton. –
Óh csábitó arcú, rettentő világ te,
Ragyogó tivornya síroknak felette,
Hol vagy – hol vagy innen? – Büszke palotádnak
Fűlepett sírhantján százados fák állnak.
Tán belé unál a gyáva színlelésbe,
Festéked lement, a ronda váz kitűne,
Míg megszánt az Isten és lepelt dobott rád,
Eltakarva bünöd s szégyened világát,
És helyébe Isten szent hatalma lépett,
Mely gondos szülőként kísér minden léptet.
S míg az ember dőrén és elbizakodva,
Sebhelyeket vág ha alkotni akarna,
A kegyes istenkéz újra magához hí,
És a sebhelyeket lassan behegeszti.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!