Beteg kedvesemhez

Beteg kedvesemhez – Madách Imre

Nyitott ablaknál álltam kedvesemmel,
Az őszi nap utószor még megállt
S betölte mindent oly szelíd özönnel,
Mint a szülő, ha haldokolva áld
És mint körűle mind elcsendesednek,
Oly néma lesz a szálló éj, felé
Csak a szél suttog – mintha a betegnek
Hogylétét résztvevőleg kérdené.
Halvány köd űl a földre, szürke árnya
Minden jól ismert tárgyat átbüvöl
Ábrándos rémek himbálnak bolintva,
Tündér liget épűl és összedől,
Zördűl a fák harasztja, borzad a szív,
Együttérzés borúlata fog el – –
S a néma gondolatra, mely gyötör, vív,
Közénk repűlő sárga lomb felel – –
Elsápadsz – tán a lombbal egyetemben
E szél arcádról rózsaszirmot ráz –
Meg elpirulsz – mitől? hiszen kívűlem
Pirosra arcod nem csókolja más – –
Vagy e pir arcodon csak őszi lomb-e,
Mely percnyi fényeért halált cserél – –
Az elbukó nap bíboros lemente
Virág, mely díszlik, hogyha halni kél? –
Nem, nem, neked, leányka, élni kell még,
Csak a haldokló ősz kábíta el.
Az veszhet – fénye, dalja elhagyá rég -,
De mennyit rejt még néked e kebel!
S miért választanád a más világot?
Az, míg nem ösmer, könnyen nélkülöz.
Én elfeledtem minden boldogságot
Kívüled – éltemhez más nem kötöz.
S ha meghalhatnék véled – óh, hisz akkor
Halál lesz élni s élet a halál -,
De ismét elmerengek a sohajtól,
Mely a virágot oly gyilkolva jár
Hadd, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány,
S ne nézz az égre, írigy az s megöl,
Ha látja, hogy szemedben szebb sugár van, –
Nem engeded – – – Kebled keblemre dől,
Kéjjel szivod a léget és sováran,
Mint messzi hon felé – a holdba nézsz
Mosolygva szendén, mintha intne onnan
Jól ismert s mégis túlvilági kéz.
Ajkad némán mozog – szemed lezárod,
Az égbe int kezed, a reszketeg –
Távol harang szól – halvány hold világol –
Fagyos szellő sír – óh lány, értelek.