Hirdetés

A vampír

6 perc olvasás

A vampír – Madách Imre

“Esküdjél nő, esküdjél Istenre,
Hogy hiven megőrzöd szívedet,
Nyerjek bár a harcdúló Tiboldon,
Essék bár, hogy a sír eltemet.

Jól gondold meg esküdnek szentségét,
Zálogúl hajfürtöd add velem,
Isten véled aztán, – tán utolszor,
Igy int rejtélyes bús sejtelem.

A halálnak érintett meg szárnya,
S ím hogy megcsókollak homlokon,
Óh, nem érzed-e miként szellemkéz
Köztünk halvány, síri leplet von?”

Jerta borzad s remegő ajakkal
Esküt suttog, búcsúcsókot ád;
Ármán indul, zálogúl magával
Vívén hölgye egy fürt éjhaját.

Lóra űl, s a várhidon amint megy
Horkol a ló, s vissza-visszavág,
Míg az udvarból utána rémes
Jóslattal vonítnak a kutyák.

“Menjünk, menjünk!” ordit, nyughatatlan
A hős és vezetni kell lovát.
“Vigan szóljon a kürt”, mond s megcsendűl,
Hejh, de tompa, síri hangot ád.

És amint a völgyön messzebb száguld,
Nyomdokában kettes árnyat lát,
Néz, ki sincs mellette, újra indul
S mindkét árnyék követi nyomát. –

Jő az éj varázsoló csendével,
Jőnek véle a kis csillagok,
Megcsendűl a szellemek zenéje:
Zokogó szél, csevegő habok.

Minden oly bús, s mégis olyan vonzó, –
Jerta is még erkélyén mereng;
S ím a szellem-szó közűl feléje
Jól ismért hang ilyen szókat zeng:

“Fegyver csattog váram kapujánál,
Büszke bajnok kéri életem,
Hadd vesszen Tiboldnak híre, vára
Dűljön el, én nem védelmezem.

Büszke bajnok, váramat kivívod!
Hőshöz illő férfi harc-e ez?
Elrablál előbb mint éji tolvaj
Mindent, ami örömöt szerez.

Elrablád éltemnek csillagzatját,
S azután jössz karddal éltemért,
Jól tudod, könnyű lesz így győzelmed,
Mert hogy védjem azt, nincs már miért!

Csillagom most néked ég s mosolyg csak,
Mely rám egykor tetterőt lehelt.
Hasztalan kérdem, hogy éljek-é még,
Haljak-é érette, adjon jelt.”

Jerta hallgat, könny tódúl szemébe,
Szédűl, szédűl, – keble elszorúl,
Karja reszket s íme erkélyéről
A dalnok lábához rózsa hull.

Hólepel borítja a vidéket,
Hólepel alatt magányos sír,
Fent az égen csillagok reszketnek,
Lent a földön zokogó szél sír.

A fagyos sírban tátongó sebbel
Fekszik Ármán s édes álmot lát
Jertájáról, s szorosabban zárja
Mit keblén hord, a nő éjhaját.

“Bírom esküdet, mond, zord tanyámra
Ez hoz életet, hoz meleget.” –
Óh ha tudnád, hogy magas váradban
Jerta téged rég elfeledett.

Ottan áll fényes, meleg szobában
Lágy párnákkal gazdag mátkaágy,
Melyen a kéj a perc mámorában
Lelkünknek kivánni mit sem hágy.

Ott álmodnak mennyet Jerta s Tibold
Egymás keblén, amint nyugszanak,
S ébredvén ott lelnek szebb valóra,
Mint a menny, melyet álmodtanak.

“Elhervadtál, mond Tibold álmában,
Ah de mindegy, kedves rózsaszál –
Lelkeinkből illatod már úgyis
A boldogság többé el nem száll”.

Éjfélt üt, reng még az érc visszhangja,
Mint kebelben elmult bús idő,
S ím a folyosón mindig közelgve
Súlyos léptek hangos zaja jő.

Éjszak fénye néz az ablakon be
Véresen. Vonítnak az ebek,
Tibold alszik, Jerta megdermedve
Szólana s szavai nincsenek.

Csattogással tárul az ajtó föl,
Jerta félkönyökre dülve néz,
S ím a mátkaágy függönyredőit
Lassan vonja szét halotti kéz.

Ármán áll ott, csillogó szemekkel,
Keblén Jertának hajfürte van,
S a fürtnek mellette tátongó seb
Vérzik, vérzik szörnyen, zordonan.

“Jerta, Jerta! most az én órám jő!
Hosszú a nap örömeidnek,
Míg én lent fázom hideg tanyámon,
Legalább hát most melengess meg!

Látod-é e hajfürt ép, enyém vagy,
Az nem hervad, mint a rózsaszál!
S tudod-e nő, hogy csak szíved vérén
Melegedhetik fel a halál?!”

Ezzel vad lángtól kigyúló arccal
A nő védtelen keblére dűl,
Míg ez szótlan párnájára roskad,
Érzéketlen, eszméletlenűl. –

Szürke reg derűl a szörnyű éjre,
Tibold ébred, csókkal ajakán
Símul Jertához, de visszaretten:
“Hah! kiált, mért vagy oly halavány?

Mért vagy oly hideg, nincs-é benned vér,
Jerta szólj!” – Ez búsan mosolyog:
“Oh egy élő, s egy holt kedvesének
Egy időben lenni vajh mi sok!”

“Milyen eszmék! kedvesem beteg vagy?
Légy nyugodt, űzd szét a rémeket!”
“Ott nyugszom meg én csak – mond szelíden
A nő – hova e vérnyom vezet.”

Tibold fölkel s íme hajmeredve
Vérnyomot lát végig a szobán.
Fut mint őrült a havas vidéken
Ármán sírjáig a vér után.

Jön más éj, s a régi vendég véle,
Jerta a hónál fehérebb lett,
S minden reggel lábnyomok nélkűl a
Hóült sírhoz vérszalag vezet.

S a hajnallal többé föl sem ébred
Végre a nő, nincs már benne vér.
Óh, a rózsa hervad, míg a hajfürt
Hervadhatlan zálogképen él!


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!