Milyen közeli most a nyári ég

Milyen közeli most a nyári ég – Kosztolányi Dezső

Milyen közeli most a nyári ég
s ily messzi-kék
alatta az alvó, beteg vidék.

A csillagos ég – fényes sírlepel –
reád lehel,
s a mindenséget kézzel éred el.

Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,
jó, égi túsz,
ó messzeség őrültje, Sziriusz.

Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,
a halmokig
halkan motoz, az éjjel álmodik.

Egy távol mozdony hortyog valahol,
mert áll a tor,
vértől zabáltan lassan zakatol.

Az ablakok lehunyják a szemük,
csönd mindenütt,
A toronyóra zengőn egyet üt.

De fölviláglik a mély éjszaka,
kigyullad a
kis patikának kormos ablaka.

Egy gyógyszerészlány – hadi, fiatal –
fölkel hamar,
márványcsészébe álomport kavar.

Az élet és a felleg eluszik,
olyan bús itt.
Élő, halott egyformán aluszik.

Egyszerre a kis utcák dörgenek.
Egy szörnyeteg?
Nem, vas, halál, szíj. Éji őrmenet.

Elhangzik a dobaja. Semmi más.
Egy surranás.
Most két erős, gyors puskadurranás.

Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény.
Fáradt szegény.
Csókolja a földet. Egy szökevény.

Körötte senki. A vidék kiholt.
Nem is sikolt.
Ki volt az anyja, istenem, ki volt?

A haj dús, még minden szála ép.
A szája szép
s harminckét foga büszke, drága ék.

Sápadt fejéből csörgedez a vér –
ki tudja, mér? –
bámulja őt a vén Göncölszekér.