Hirdetés

ÉDES ANNA – 07. ÚJ SEPRŐ JÓL SEPER?

15 perc olvasás

ÉDES ANNA – 07. ÚJ SEPRŐ JÓL SEPER? – Kosztolányi Dezső

Anna nézelődött az idegen konyhában.

Vacsorázni, aztán lefeküdni.

Egy darab kenyeret szelt. De beléje se bírt harapni. A kenyérnek – és a sajtnak is – olyan szaga volt, mint benn a lakásnak.

Bajmolódva szétbontotta a tábori ágyat, melynek szerkezetét még nem ismerte, áthúzta egyetlen párnáját, beburkolózott abba a húzatlan paplanba, melybe tegnap még Katica takarózott, s miután elfújta a gyertyát, lefeküdt.

“Énistenem – jóistenem lecsukódik – máraszemem – deatied nyitvaatyám…”

Bandika is ezt imádkozta, Pistike is, meg a Wild raktárnok fia is, a Gyuri. Mindegyiket ő tanította rá.

“Amígalszom – vigyázzreám vigyázzkedves szüleimre vigyázzminden jóltevőmre…”

Bandikának, aki az ágya mellett hált egy díványon, utána el kellett mesélni a madaras bicskát is.

Ez a bicska olyan bicska volt, hogy mihelyt kinyitották pengéjét, nyomban madarak röppentek ki belőle, sok-sok kis, tarka madár. Ezzel aludt el a gyerek, s reggel fölébredvén kacagva újságolta el, hogy a madaras bicskával álmodott.

Anna elmondotta a gyermekimát. E rímes szavak, melyeket még ma sem értett egészen, enyhe bódulatot keltettek benne. De nem álmosodott el. Tegnap pedig sokáig maradt fönn Bartosékkal.

Hány óra is lehetett már?

Itt épp megfordítva feküdt, a falnál, az ablakkal szemben, magasan. Emeleten még sohasem aludt.

Egy bérház irdatlan tűzfalát látta.

Tüzes négyszögek gyulladoztak, el-elsötétedtek. A lakók, amint odaát bementek e ház mellékhelyiségeibe – kamrákba, árnyékszékekbe – fölcsavarták és eloltották a villanyt.

Valahol zongoráztak.

Egy nő gyönyörűen énekelt hozzá. Mindig újra és újra kezdte. Zengettek az ablakok, a falak, az egész ház lebegett, hömpölygött a muzsika hullámain. Sokszor úgy tetszett, hogy alatta, közvetlen az ágya alatt búg valami. Később rájött, hogy fönn zongoráznak, a feje fölött.

Aztán ének, zongoraszó elnémult.

Csönd vette körül, feketeség. Már a tűzfalon se izzottak az ablakok fényes négyszögei. Amikor kissé elzsibbadt, elvesztette tájékozódóképességét. A régi díványt kereste, de csak a falat találta maga körül, csak az üres éjszakát kaparászta, azt hitte, hogy a konyha megfordult, és mindjárt valami szakadékba zuhan.

Fönn, fönn magasan, a tűzfal tetején még égett egy lángocska. Az nem lobbant ki, vele együtt virrasztott.

Eleinte azt gondolta, hogy valami csillag. Csak egy lámpa volt, közönséges olajlámpa. Mégis fényesebb volt, mint a csillag.

Minden lámpa fényesebb, mint a csillag.

Éjfél után kulcs csikordult az előszoba zárában. Vizy jött haza, ki a románoktól már éjszakai igazolványt is kapott. Suttogva beszélgetett feleségével.

Kevéssel rá a konyhába benyitott valaki. Mezítláb, hosszú fehér ingben, mint egy kísértet, odalépett az ágyához az asszonya, nézte, hogy alszik-e már. Egynegyed óra múlva újra megjelent ez az alak. Anna akkor már nem látta, mert fejét a párnájába fúrva aludt.

Vizynének ez nem volt kis dolog.

Ismét egy idegen lélegzet szűrte át a lakás levegőjét, melyet ők is szívnak, egy idegen szív dobogott itt, egy idegen élt velük egy födél alatt, megérkezett a legközelebbi és legtávolabbi, a barát és ellenség egy személyben: a titokzatos vendég, minden ház titokzatos vendége.

Katicát, bármennyire is ellenszenves volt, legalább ismerte. Ezt egyáltalán nem ismerte.

Amit eddig sohasem tett, kulccsal zárta be a szalonba s a fürdőszobába nyíló ajtókat.

– Félsz? – kérdezte Vizy.

– Nem. De mégis. Az első éjszaka.

Alig virradt, a kíváncsiságtól ösztökélve fölkelt.

Olyasmit látott, amitől szeme-szája elállt.

A cseléd a szobákat már kiszellőztette, feltörölgette.

Nem értette, hogy lehetséges ez. Legalább hajnali négykor kellett fölkelnie. Oly csöndesen dolgozott, hogy semmit se hallott.

Most ott kuporgott a dolgozóban, az íróasztal mögött, abban a kék kartonruhájában, abban a férficipőben, melyet már a batyujából ismert.

Vizyné csak bólintott. Tudta, hogy a cselédeket nem szabad mindjárt megdicsérni, mert elkényesednek.

Babkávét daráltatott, tejet forraltatott, leszalasztotta a pékhez, megterített a reggelihez, majd a fürdőszobába küldte, hogy szóljon a méltóságos úrnak.

Az a tükör előtt borotválkozott, bekenve a szappanhabtól, fehéren, mint egy hóember. Anna nesztelenül hozzálopózott s keze után kapott.

– Vigyázzon – kiabált a szigorú úr -, megvágom – s a villogó pengét magasba tartotta. – Maga az új lány? Mi a neve? A vezetékneve? Az apja neve? Magyar – állapította meg, mert ő mindig a nagy, politikai távlatokat kedvelte. – Földmívesek. Helyes. Kisgazdák.

A reggeli kedves volt.

Nem ismervén az itteni szokásokat, az új lány tiszta, sárga abroszt terített, melyet csak ünnepnapokon használtak. Régi, idilli ezüstzajjal csilingeltek a kanalak.

Mikor Anna kivitte a tejeslábast, Vizyné figyelmesen követte tekintetével, majd szólt:

– Derék lánynak látszik.

Vizy összemorcolta szemöldökét.

Rosszallta ezt a könnyelműen előlegezett bizalmat, mely majd annál keserűbb kiábrándulást kelt. Hiszen mindig így kezdődött. Felesége, aki jó emberismerőnek vélte magát, és a legkisebb mozzanatokból is messzemenő következtetéseket vont, az első huszonnégy órában minden cselédjét “derék lány”-nak nevezte, azt mondta, hogy “ez nem olyan, mint a többi”, olyan jelzőket pazarolt rájuk, melyek csak költők képzeletében foganhatnak. Aztán végzetesen következtek a csalódások. Másnap rendszerint hallgatott a “derék lány”-ról. Negyednap foghegyről jegyezte meg, hogy “kissé lassú”, vagy “kényelmes”. Negyednap kifogásolta modorát. Majd egyszerre drámai gyorsasággal jött a kifejlet, amennyiben a hét végén jelentős mozdulattal félrehívta őt, száját kis “o”-alakúra gömbölyítette, és majdnem hangtalanul rebegte, hogy “lop”, képzeld csak: “lop”, s végül kimondta a végső ítéletet, hogy: “ez is olyan ringyó, mint a többi”.

Miért áltatjuk magunkat? Aludjunk rá egyet. Új seprő jól seper.

Az új seprő azonban jól sepert.

Csak kapta szalmaszatyrát, s fűzőtlen férficipőjében baktatott a piacra. Várni se kellett rá, nem kaszinózott, máris visszatért. Szedetlenül szedődött az asztal, terítetlenül térítődött, mint a mese “terüljasztalkám”-ja. Rend volt, rend és csend.

Ismerte Viatoriszt, az üzleteket, a községi bódékat. A városban sem tévedt el. Mikor elküldte messzebbre, visszatalált a Vámház körútról, sőt a Boráros térről is. Nem volt az a falusi liba, akinek eleinte hitte. Az a három év, melyet Pesten töltött, lekoptatta róla a bárdolatlan szokásokat. Csöndesen járt, csöndesen fújta az orrát, parasztosan se beszélt, csak az üveg helyett mondta dunántúliasan “öveg” meg néha – megbocsátható tévedés – nagyságos asszonynak nevezte méltóságos asszony helyett.

De egy furcsa volt: az, hogy nem evett.

A kukoricakenyeret meg a sajtot, melyet első nap otthagyott, másnap is megkapta vacsorára. Akkor se nyúlt hozzá. Reggeli kávéját kevergette-kavargatta s félretolta. Egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán. Mindössze egy almát evett Ficsoréknál a harmadik napon. Annak nem volt olyan szaga.

Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene.

Ha messziről megpillantotta az Attila utca 238. számú házat, összeborzongott. Pedig igen szép ház volt Vizy Kornél háza. Takaros, mint egy kis kastély. Homlokzatát szürke gipszrózsák ékesítették, erkélyek csüngtek róla, könnyedén odaragasztva, akár a fecskefészkek. Fönn kettő, a Moviszteréké és Drumáéké nyitott, de az övéké üveges, verandaszerű, vacsorázni is lehetett ott, s a mennyezetről ernyős lámpa lógott. Csak ez a három úricsalád lakott itt. Künn a ház falán két tábla: “Dr. Druma Szilárd, köz- és váltóügyvéd.” “Dr. Moviszter Miklós, orvos, med. univ. Rendel de. 11-12-ig, du. 3-7-ig.”

Moviszterékhez fölküldték tojásért. Ekkor tudta meg, honnan jön az a gyönyörű zongoraszó.

A szép doktorné kivágott pongyolában ült a zongora előtt, jártatta a billentyűkön felgyűrűzött liliom-ujjait, és énekelt, énekelt, nagyon erősen.

Majd megismerkedett a cselédekkel is.

Etel a nagy, világos konyhában trónolt, egy széles nádszékén, köténye korcán kulcskötegekkel, mint a család patrónája. Itt mindent ő intézett, ő határozta el, mit főznek, mi lesz ebéd, zsarnokoskodott, gazdáit néha össze is szidta, s azok féltek tőle, mint a tűztől. Délután háromtól fél ötig aludt. Ilyenkor Moviszterék lábujjhegyen jártak, hogy föl ne ébresszék, a doktor maga nyitott ajtót pácienseinek. Ebédjéhez, vacsorájához megivott egy üveg barna sört. Nehezen mozgott, utóbb már elhájasodott, folyton réteseket evett. Annát is kínálgatta.

Drumáék cselédje nem mindjárt akart hozzá leereszkedni. Stefi egy grófi családtól került az ügyvédékhez, a Várból. Miután megunta az ottani nagystílű életet, egy kis nyugalomra, egy kis önálló hatáskörre vágyakozott, melyet itt meg is talált. Drumáékról jóindulatú lenézéssel beszélt, mert fiatalok voltak s még olyan szegények, hogy be se tudtak egészen rendezkedni. Csak ő tanította ki őket pár előkelő szokásra. Vendégeiket szertartásosan jelentette be, asztalukra recés golyócskákban adta föl a vajat. Náluk is fehér kötényt viselt, fekete szoknyát. “Személyzet”-nek nevezte magát. Keresztény újságokat olvasott, hivatalnok-lányokkal barátkozott, különösen Druma gépírókisasszonyával, akivel néha tüntetően karonfogva sétált, hogy őt is gépírókisasszonynak tartsák.

Ez a két lány bizalmába fogadta. Meg-megkérdezték, mit főztek, lementek hozzá telefonálni, mikor náluk nem volt áram. Délután hívták kártyázni is dióba, babba, máriásozni.

Vizynéről nem sok jót hallott. Zsugorinak mondták, félbolondnak, aki a halottak lelkével beszélget. Vallatgatták, hogy van megelégedve helyével. Azt felelte, hogy meg van elégedve.

Mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt mindennap jobban és jobban.

Egyszerűen nem bírta megszokni.

A villanyt, azt hamar megszokta. Megmutatták, hogy kell kezelni. Anna kezelte, akár ők, nem tudva, hogy micsoda az elektromosság, akár ők. Csak épp hátrafordult, miután elcsavarta a kapcsolót, mert hiába látta, hogy a szoba megvilágosodik, arról is meg akart győződni, hogy csakugyan ég-e a lámpa. Hasonlóan volt a telefonnal is. Pár napig síri hangon beszélt a tölcsérbe, összetévesztette a hallgatóval, de később a telefonnal is megbarátkozott. Künn a pusztán nagyobb csodákat látott. Tudomásul vette, hogy ilyesmi is létezik.

Más dolgok zavarták, melyek, minél tovább maradt itt, annál idegenebbek lettek. Egészen jelentéktelen dolgok.

Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják, érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki sokáig.

Maguk a bútorok is valami névtelen rémülettel töltötték meg.

Amit zöldnek képzelt, a kályha, fehér volt, a szalon fala viszont zöld és nem fehér, az asztal nem gömbölyű, hanem hatszögletes és alacsony, az egyik ajtó befelé nyílt, a másik kifelé. Ezek a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét. Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett.

Aztán, mihelyt fölnyitotta szemét, az asszony jött ki, kócosan, mintha dühtől borzadna égnek a haja, s rá haragudnék. Meghallott az mindent, mert a parkett messzire recsegett. Vizyné a lakást aggodalmasan záratta a léghuzam elől, mely fogfájást, fülszaggatást okoz, és a fény elől, mely idegesítette. Folyton a sarkában pandúrkodott. Izgága jóindulattal leckéztette: “így, lányom… úgy, lányom… tegye az asztalra… de az Istenért, ne a szélére, mert rögtön leesik…” Ezután mindent az asztal közepére tett. Az asszonya akkor kissé megigazította a tárgyakat, vagy idébb vagy odább, hogy neki legyen igaza. Semmi se volt jó annak. Ha hallgatott, azt tudakolta, miért hallgat. Ha beszélt, hogy Bartoséknál ezt vagy azt így csinálták, letorkolta, hogy nála viszont majd így csinálják, ne menjen mindig a maga feje után, hallgasson azokra, akik okosabbak nála.

Legjobban hiányoztak talán mégis a gyermekek, akik eleven játékszerei, kedves kis pajtásai voltak. Hiszen eddig úgy szerezte kenyerét, hogy velük játszadozott. Dajkálni szeretett volna itt is valakit, meséket, versikéket mondani. De mit tehetett ezekkel a komoly felnőttekkel, akik külön, zárt életükkel jöttek-mentek körülötte?

Egy hét se múlt el beszegődése után, nagy patália támadt.

Takarította a hálószobát, s hallgatta fönn, a feje fölött Moviszterné zongorázását.

A szekrényen volt egy kis babaszoba: Lombfűrészelt, fehérlakkos bútorok, aranycirádás tükör, csöpp mosdó, az üveglapján icurka kancsó, kis nyoszolya, melynek piros selyempaplana alatt aludt egy hajasbaba.

Egy székre állva törölgette az aranycirádás tükröcskét. Egyszerre leejtette. Bizony, izzé-porrá törött.

Vizyné, mint a villám, ott termett.

– Mit tört el? Jaj – sivított – maga szerencsétlen.

Anna leugrott a székről, szedegette a szilánkokat, próbálta összeilleszteni.

Az asszony kiütötte a kezéből.

– Hagyja. Vége – kiáltott, és sírva fakadt.

– Megfizetem – szólt Anna halkan.

– Megfizeti. Lehet is az ilyet megfizetni. Emlék volt. A kislányomé. Hozzon hamar egy seprőt.

Amíg Anna söpörte, ő a háta mögött pirongatta.

– Boldogtalan. Látja, Katica sohase tört semmit. De azért levonom a béréből. Le én. Hogy tanuljon.

Vizyné ezen a napon borzongott, hogy mit jelent a tükörtörés. Akkor azonban mit jelent a hét rizsszem? Nem tudta összeegyeztetni a kettőt. Eszébe jutott Wildné is, aki azt írta, hogy “munkájában nem mindig megbízható” és “még nem eléggé ügyes”.

– Tör – gondolta. – Ez, úgy látszik, tör.

Anna estefelé leszaladt Ficsorékhoz, bejelentette, hogy ő nem marad tovább. Elsején fölmond.

A házmesterek körülvették, kérdezték, hogy miért. Erre csak viszolyogva vonogatta vállát. Nem bírja megszokni.

Ficsor, aki a díványon pöfékelt, levette agyaráról a pipát, s ráförmedt. A mostohájával fenyegetőzött, hogy majd hazaküldi, az úgyis nagyon szereti, alig várja. Azonnal fölkergette.

Anna nem gondolkozott többé semmiről.

Csak éjszaka facsarodott el a szíve, mikor a tűzfalon megpillantotta a magányos lángocskát. Úgy érezte, hogy ezt a helyet igazán nem bírja megszokni soha.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!