A „Lenau Gasse”-n

A „Lenau Gasse”-n – Kosztolányi Dezső

1

Itt senki sincs most… Lanyha őszi csöpp
áztatja a követ.
Az ünneplő tömeg
bámulja a sötét, esős időt.

Kezemben az ernyővel küszködöm,
keresve valakit,
ki újra lángra szit –
s nem látok át a vaksötét ködön.

Vergődöm a szorult sikátoron,
ki nyújt barát-kezet,
ki az, ki kivezet
e szürkeségből – mondd, szellem-rokon?

S elém lebegsz… De majd megfojt az ár,
a ház, a szürke kő.
S az ég, mint szemfedő
befed hideg, könnyes fodrába már…

2

Szegény poétám! Nem volt itt nyugalmad,
koromsötét volt néked ez a börtön.
Vágytál kiszállni rozzant alkatából,
s kemény falába ütköztél örökkön.

Az élvezetnek páriájaképpen
zörgő kocsik kormos mélyén pihegtél,
s üszkös szemekkel vágytál napvilágra,
mig a mezőn sikongott a hideg tél.

És csak futottál bőszen – önmagadtól,
vágyó szemed az Újvilágba révedt,
átvágtad a nagy óceán azúrját –
és ott se lelted azt az enyhe révet.

De az őrültségnek lángcsarnokán át
célodhoz értél, s ott ráhullt a béke,
a ciprusok mélységes mély nyugalma
az új Kolumbusnak kihűlt fejére…