A KOROSZTÁLY BEHAJÓZÁSA
A KOROSZTÁLY BEHAJÓZÁSA – Illyés Gyula
Ez itt a kivándorló nagy hajó,
a speciális; egy újabb fordulóra.
Gyalogol útas-hídján fölfelé a székely-ködmönös legény,
a régvolt persze, mert hisz fürtje hamúszín lobog;
a szőke festő, álruhásan, álarcosan ugyanúgy;
megint egy ifjú gazda, véletlenül, az a csizmás, szépszavu,
mindnyájunk paraszt bácsija.
Korlátnak dőlve a födélzeten
itt állok – átváltozva útra-készítve – magam is.
Nézem a sorban érkezőket.
Nohát a part –
a nők, a gyermekek, a halhatatlanok,
az örök kutyák, az örök fagylaltárusok.
S a rikkancsok, hogy „lemondott!” S hogy
„találkoztak!” S hogy lesz-e, nem-e háboru.
A széldobálta zsebkendők és hirlapok
madár-félszárnyán a remény.
De mintegy üvegfal mögött már.
Mert máris enyhén ringatódzunk
egy más elemben.
Vannak a fülkékben is útasok,
ismerősök és ismeretlenek.
Lesz tán reggel, hogy előlépnek, nyújtózkodva, szemüket
dörgölve a tű-hegyü fényben.
Elsiet köztünk apróléptü, szikár osztályfőnökünk
és Gyuri, Kari, és mind a Bandik, Lacik, Pisták, Gáborok,
megszólalnak és helyreáll a rend.
Hagyjuk addig aludni őket.
Mindez, nolám, nem is olyan szomorú,
ez a különös, végső egybegyűlés.
Van benne kellemesség.
Nem minden búcsúzás szétszakadás.
Távozni: csaknem zenemű.
Az emlékezet gyermekkórusa
bartóki tájakról szivárog
s bár ki-kihagy –
nem kell félni attól, ami hátra van.
Van benne hősiesség.
Érdemes fölemelni a fejet.
Hogy ünneplik a csatatérre induló kamaszt.
Mennyi hirtelen megbocsátás, szánalom
és csók az ifju hősnek.
Pedig hát visszatérhet;
van esély visszatérnie.
A mi esélyünk –
Bennünket illet holmi babérkoszorú,
akik tudjuk, hogy nem zörgetjük meg soha
a viszontlátás gyertyalángú ablakát.
Emeljük mégis mosolyogva jobbkezünk
felétek, akik kivül álltok,
még ott a zöld szigeten éltek,
bár helyben állva is követtek,
szegényeim, miközben –
Miközben csöndben
tartva vállunknál tenyerünket,
már libbenéstelen,
zökkenéstelen elmosódunk.
Rendületlen fölfedezők.