Hirdetés

VÁR A VÍZEN

9 perc olvasás

VÁR A VÍZEN – Illyés Gyula

              Dőlt erőd, mely csak képzeletben áll.
              S épp ezért újra s újra szembe száll.

Föl-föltévedek a budai várba.
   Fölirányít a – lelkiismeret?
Az ostrom földrengése sírba zárta
a tegnapot. De napvilágra tárta
   a bevakolt tegnapelőtteket,
   létre idézve a semmibe-lett
   palotákat, amelyek sora, szinte
   – mint tükörképeik – a vízre
      rakva csupán,
annyiszor leiramlott a Dunán!

Nézd velem itt e bomba-nyúzta házon
   a rejtett ívet, e fél kőkaput,
   Ott a hű pillért. Egy már térdrehullt
   nemzet végső ín-feszítéseit.
Így sejttet néha remeket a vászon,
   ha felső máza megrepedezik
s egy régibb kép villantja szineit.
   Így vallanak az aggastyán tanuk.
   Így tár eléd, hogy olvasd és tanuld,
   régporosodó lapokat a mult.

Legendák és rémtettek sziklavára,
   eleink községháza, Budavár!
Szalad az idő ottlenn a Dunában,
   fut a milliárd perc-csillámu ár.
Ősi sátrunk a szív Ázsiájából.
Világító-tornyunk, mely nem világol,
   de hol vágy s jaj, mint raj éj-lepke jár.
Történelmünk csónak-kikötője fája –
   Nagykocsmánk, hol ha más nem, egy betyár
   árnyéka még mellfeszítve kiáll!

Mesehőseink s rablóink tanyája;
   ős udvarház! A „jónapot”
után számon, bár mód s érdek kivánja,
   nem dicséret buzog!
Hitet nem így kell tennem: mit hozok
a háznépnek, kit meglátogatok.
   Nem jövevény vagyok –
Fiú vagyok itt, nem egy nemzedéké –
emlékeimmel teljes ezredévé.
      – Hová jutottatok?! – –

Mi lett belőletek? Mi lett belőlünk?!
   – ez az első szóm – milyen zuhanás
      tragédia vége köröttünk!
   Mik a márványívek? Egy óriás
tetemből, amely földre omlott,
az összetört, a kiütődő csontok!
S lábamnál ez a ledőlt kupola?
      A szétvert koponya!
Föltámadás lehet még? Bár ne többre,
csakhogy magunk eltisztítsuk örökre!

Fut időnk a Dunán, – maga a Nap foly:
jár a hatalmas, konok óramű.
Jön az idő a Dunában nyugatról
s fut dél felé a perc-pikkelyzetű.
   Ahányszor csillan, egy pillanatképet
a romló várról, annyiszor letépett.
Így fosztja meg szirmaitól a rózsát,
   ki azt hiszi, hogy ekképpen – a lényeg
lehántásával – bomlik ki a mélyebb,
      tapinthatóbb valóság!

Viszi a Duna Attila juh-nyáját,
Botond baltáját, László csatabárdját.
Mátyás mosolyát, s azután folyamnyi
hullát, hullát, vert hadat, dőlt falat!
   Ahány század, – minek hazudni? – annyi
lépcsőfok le – s le, – e nép így „haladt”
míg meg nem állt -csak fokonként zuhanni,
s maga a lépcsőház le nem szakadt;
s rá nem dörgött a porban heverőre
nagy tervei kő- s gerenda-esője.

Így fekszünk, gödröt fetrengve a földbe,
sírunkat s halljuk – hányadszor! – a szót:
„Királynő, csillagok paplana föd be.”
   „Vitéz, ne kérj soha jobb takarót.”
„Légy büszke, legény Nép! – az ily derék
állja, ha járja csontját bár kerék!”
      S midőn nagy ritkán egy-egy tiszta száj
elsirta mégis, hogy „fáj!” és „halál!” –
   nézzetek hátra, hogyan taposott
dühödten rá fog-reccsentő sarok.

Jóakaratú szép sárkány, magyar nép
minden század mért üti le fejed?
S honnan s miért egyre az akarat még
   századonként ujra növesztened?
   Mert miért nőjjön, ha mihelyt kinő,
   megint csak porba hullik az a fő? –
   kérdem egy nyelvvel kérdő s felelő;
úgy jajduló, hogy épp e csüggeteg
panasszal mutatja, lám fölmered
   – utolszór is! – a vak, nyakas erő.

Viszi a Duna Dózsa György szivét,
Rákóczi selymét, már majthényi sárral,
Kossuth szent pózának tág kar-ivét,
visz egy zászlót rőt esti napsugárral,
egy lobogót vad alkonyati vérben,
Petőfiét, – hogy csattog és lobog,
hogy Párisig, minden népig elérjen
hite, mely szivéből ma is csorog
vérrel írva a földre, úgy igaz:
hazám! – Hazánk! Hiába? Nincs vigasz?

Állok a bástyán, nézve arra, honnan
a folyam, a szél, a harc, az ipar
s immár az est jő füst- és ködgomolyban.
A megtört jobbak zord gondjaival
gomolyg az elme, e kis esti ég.
Vár, ország, nemzet s tartalma e nép,
   ujra és ujra miért törmelék?
Mért e sok omlás? Mért e csupa fél
torony és tett? Mert nincs egyéni lét,
nincs semmi lét sem, hol nemzet nem él?

Mért hitette el annyi jobb magyarral,
– épp jobb mivolta – hogy
ő az utolsó törzsökéből? -: elhal
a szív, ha a fő eszmélete fogy!?
Ezt hittem én is, vizsgálva a testet,
melyből vétettem. Úgy hevert alant,
hogy legmélyebbre hős feje zuhant,
hogy – agya-bénán – kegyelmet sem esdett,
hacsak helyette sebe nem, a vérző,
de az is szinte gond-csitítva: késő!

De bánom is én, hogy a Vár ledöntve!
Csak állna – bárhol – álombeli váza,
a lényege, mely rakóit fűtötte!
Szalad a Duna tik-tak-csillogása,
viszi gúny-fénnyel a „honszerző” Árpád
lovasrohamát, Szent István palástját,
Koppányt, a székely Gyulát, vitte Erdélyt,
vitte az elvért-ölteket s az elvért
ölőket, végül az elvet magát –
Állitsátok meg e sodró Dunát!

Járok hol annyi férfi járt, „hona
átkát” mintegy a helyszínen keresve
a szűk utcákban, e dult fő kusza
tekervényein, mint végső rögeszme.
   S nézem szorongva, hogy megy a Dunában
a tizenhárom aradi fehéren,
Vasvári, ahogy eldörgi: „utánam!”
s rá Ferenc József, kötéllel kezében –
Végez a perc velük is, mind a gazzal? –
Vigasz koldusa, kit bosszú vigasztal!

De örl az óra s viszi a víz, a néma,
az átkosat is, az ártót, a hóhért,
Ki gördül ott? A „bresciai hiéna”
s a cár, ki jött, mint sakál inni „hős vér”-t!
Gördül a habon Zápolya, alatta
Batu kán, Básta, Kollonics, Karaffa.
Múlik a rossz is?! Felhökken az elme:
van esély mégis, harcra? Győzelemre?!
Nem hasztalan minden? Ha nem egyébben,
hihetünk még egy próba-szerencsében?

Kisérteni a sorsot! Nem is olyan rég,
volt perc, – mely tán ma sem csak üres emlék,
de föladat: hogy ujra egybeálljon
egy nemzet, itt, a Duna-Tisza tájon,
mind az – „Ady-ék szerinti” magyarból,
(mint rég a finnből, ugorból, – kabarból!)
Gyermek álom, de a szív megdobog:
árva, – anyád lesz! cseléd, – otthonod!
lesz ház, amelyből el senki se vágyik,
mert ki-bejárhat benne mindhalálig.

Álmodtam én egy kapuról, melyen
mint csodafürdőn, aki áthalad,
jött bárhonnan, szívvel ide-szakad,
s nem élhet valóban, csak e helyen,
de nincs is mód, hogy el- s ki-tessékeljék,
oly végleges és megtartó az egység –
Megálmodtam én azt az új hazát,
létét, melynek hiánya igazolta,
igazolja a vár megdőlte óta,
mint biztató-riasztó tanuság.

Mert épül-e gát ott, hol nincs veszély?
Mert – küzd létéért, kit nem les halál?
Lett volna itt vár, hogy ha nincs tatár?
Nem pusztulásától él, ami él?
Kitől függ, hogy e tenger törmelék
ne legyen százegyszerte is – alap
s hogy e romokból ne kezdjen e nép
rakni magának új falat?
Mi nem volt eddig? Akarat? Szerencse?
Lélek? Hogy testét küzdve megteremtse?

Oly mélyről fájsz, hogy Matuzsálemod
lehetnék kínjaid élve, magyar nép!
Vonaglik az idő. A századok
halálgörcséből születhet – reménység?
Hogy van abban, ki így megállt, keménység?!
Kívánom, higyjétek, fiatalok.
S tartsátok vissza, ameddig lehet
a több-tapasztalatút, akinek
szívében csábitóul az a vágy van:
forog hamarosan ő is a Dunában – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
                               (Nincs befejezve)


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!