MERT SZEMBEN ÜLSZ VELEM…

MERT SZEMBEN ÜLSZ VELEM… – Illyés Gyula

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
   és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
   és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
   látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
   a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
   s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
   nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
   olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
   feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
   hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
   egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
   nézek vissza és kérdezek, –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
   sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
   csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
   ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
   akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
   mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
   ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
   hogy megtaláljalak.