[Nagy gyökerek csemetéje]
[Nagy gyökerek csemetéje] – Fazekas Mihály
Nagy gyökerek csemetéje! Te meghódulni szokatlan
– Most noha árva – magyar! Követ is olvadni tanító
Homlokod úgy született ráncát terjeszd ki: csak addig,
Míg nemes érdemidet mutató táblára tekintesz.
Elbúsult bajnok! E százba sem engedi, ládd-e,
A Virtus, melyet magad is Regulussal imádol,
Felséges híred feledékeny sírba borulni.
A tél s a sok idő porrámorzsolva lerontja,
Amit azonkivül is lefelé sodor a maga terhe.
Elromol a föld is; de az a fejedelmi királyné,
Parnassus tetején sugárít az égigeresztő,
Kápolnába kiül, nem avulhat el, amiket épít:
Virtus ez, aki nevét igazán szolgálja tevéled.
Romlandó tetemét mikor a maga férge megőrli,
Akkor is él, s annak az idők éhsége sem árthat;
Sőt azok is hírét tartoznak égig emelni.
A sok régi vitéz, a sok fejedelmi vezérek,
Kiknek vég nélkül hírek példánkra lehetnek:
De mi szükségünk tűkört külföldbe keresnünk?
A fátum minket Márs sík mezejére teremtett,
Róllunk várhatnak hímet, kik a hírnek örűlünk.
Attillát a réz az ezüstbe s aranyba bezárta;
Hellye nem esmeretes: de nevét rettegve imádják
Még ma is az olaszok, spanyolok s több mások is íjjedt
Szívek epedve dobog – ha mikor neve ötlik eszekbe.
A Hunyadinknak hollója után mátyási oroszlány,
Zrínyi, Kinizsi, Kemény, nagy Báthory hangra inárul
A Mahomet fajzatja rogyik: mi örülve csudáljuk.
Mások is, akiknek neveket szívünkbe neveljük,
Élnek ezek most is, élnek s nem múlnak el addig,
Míg valahol gyereket selypes gagyogásra tanítnak.
Mostani nagy neved is terjed, magyar, ég fele, máris
A Mahomet maradéka fiát íjjeszti neveddel,
Féli vitézi karod, melyet győzésre teremtett,
Aki magyar szíved mejjed közepébe betette.
Édesanyád, ki fiát a bajvívásra tanítá,
Magzatjának örűl s egetérő oszlopot épít
Virtusod oltárán; melynek tetejébe borostyánt
Híred örömmel akaszt örökös díszére hazánknak.
Látod hát nevedet, magyar! oly márványba bevágták,
Melyet mindaddig bé nem mohosíthat az óság,
Míg ropogások közt az egek kék boltja be nem dűl.
Most hát, most magyarim! ha hazánk örömére születtünk,
Rajta! ne sajnáljuk, ha magyar vérünket elébe
Ontani kívánná, mint szívességre jutalmát.
Rajta kivált te huszár! mérges Bellóna remekje.
Jól ha vitézkedtél, búzdúljon fel meg az a szív,
Mely a hazádért vér s méltó mejjedbe dobogni.
Rajta tehát! nosza rajta huszár! téged pedig oszlop,
Ág, ki borostyánból nyölt fel, karikája öleljen,
S villogjon gyönggyel ragyogó koronánk tetejedbe. –
Mink ugyan, a császár regementje vitézi, köszönjük,
Hogy romlást nevető örökös tábládra bevéstél.
Édesanyánk: kérünk, ezután is bajnokokat szülj,
Kiknek számokkal kívánt örömödre lehessünk.
