Az önnönszeretet
Az önnönszeretet – Fazekas Mihály
Akik rettenetes Mársnak ölő szava
Dörgésére acél szívvel enyelgenek
A poklok kirohant durva cselédivel;
Egymásért nemesül ontani véreket
Készek, bár a halál ércfoga csattog is,
Torkából kiveszik néha barátjokat,
Áttörvén az ezerféle veszélyeken,
A sok bajba került kis nyereség felett,
Gyakran aki kiért halni akar vala,
Azt önnön maga kész vágni ezer felé.
Visszás gerjedelem! hol veheted magad
Egy szívhártya alatt? Úgy van az! úgy van az!
Óh, önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,
Felrijjadsz csakugyan, s aki felugrata,
Fusson színed elől, mert te megökleled.
Óh, mit nem követett már ez az átkozott
Bűnnek mételye el? hány birodalmakat
Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való
Roppant városokat ronta s emészte meg!
Sőt míg érte siket lantomat izgatom,
Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.
E mindent tehető durva tirannuson
Már sok móddal akart sok nyomorult erő
Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk
Inkább, minthogy ezek fegyvere törje meg.
Sok bal vélelkedés lomha barátjai
Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé
Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg
Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,
S oly megrészegedett szívet ajánlanak,
Mely a jót s gyönyörűt futva kerülje el,
S a rúton s keserűn kapva röhögje ki
A vídám örömöt, s a nevető reményt. –
A nyelv is sokezer kárt s bajokat szerez,
Légyek néma tehát? – Vagy hogy az értelem
Sok kétségre vezet: légyek azért buta?
Óh, nem, mert ezeket s minden egyéb nemes
Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek
Éltünknek meredek vagy köves útjait
Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig
Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.
Így önnönszeretet! téged is a komor
Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi
Mételynek (pedig a durva daróc alá
Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).
Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,
Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,
Szent szikrádat azért adta az ég belénk,
Hogy sokféle nemes gerjedezéseket
Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod
A nagy lelkeket a virtusok útjain.
A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett
Átall a nyomorult sírba leszállani,
S készebb a meredek horpaszain is a
Szikláknak nyomokat törni az ég felé
Nagy tettével. Örűl a nyomorultakon,
Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,
Mert kedvelli csupán jóba gyönyörködő
Lelkét. A maga jobb vólta egyengeti
A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez
Embertársainak. Kész ki-ki vállait
A köz terhek alá vetni, ha érezi,
Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.
Minden dolgaiban hív s igaz, akinek
Belső nyúgodalom célja, s az angyali
Békesség. Koszorút kössetek, óh jeles
Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek
Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-
Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel
Érző szíveteket, hogy nemes érdemű
Tárggyal tudja magát s virtusa díszeit
Kedveltetni. De majd messze repültök el
Lengő gondolatok. Lássuk, ezen csuda
Két színű s erejű szörnyeteget miként
Pusztíthat szilajon, és ugyan ő maga
Minden jó s gyönyörű célra miként vihet?
Őrzőangyala van mindenikünknek, ez
Kit-kit szívreható hangjaival tanít,
Ő megsúgja, miként kelljen ereszteni
Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.
Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,
Még ujjával is int, merre keressed a
Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet
Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.
Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,
Ember vagy. Kiesen ballag az életed
A nyájas szeretet s a megelégedés
Rózsás sorjai közt, míg ezer esztelent
Önnön kényje cibál a keresett bajok
Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
A lelket tagadó barna gyanú alatt.
Téged, bár az egek bóltja leroskad is,
A béhorpadozott föld düledéke közt
Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.
