Hirdetés

Az alpesi bölcs

4 perc olvasás

Az alpesi bölcs – Fazekas Mihály

     (De la Harpe után)

Rajnának fakadékja körűl, hol az Alpesek a nagy
Sziklák ormóját úgy látszik az égig emelték,
És a föld hátát mintegy gúnyolva lenézik,
Hogy létét igazán érezze s eszét gyarapítsa,
A bölcs Alcidon, ott a szűz természet ölében
Sok gyönyörű napokat töltött; a városi lárma
S udvari pompa fogák azelőtt zabolán; a hiúság
És alacsony nagyság tetszett neki, a tunya vétkek
Csalszavait követé; minden csábítni valókat
Megpróbált, minden rászedte. – Kis erdei lantját
Egy csendes völgyben minap így pengette danolva:

Hirdetés

     Bejárhatatlan nagy hegyek! a komor
     Télnek s szeleknek honjai! rajtatok
          Bámulva kíván tébolyogni
               Andal eszem tele tisztelettel.

     Setét s lecsonkúlt oszlopi a koros
     Fatörzsököknek, mellyek az érdemes
          Vénségnek álló képi vagytok,
               Nektek akar szavam énekelni.

     Zendűljetek rá nagy tetemű kövek,
     S barlangok öblös gyomrai! Rengeteg
          Erdő, rideg s zordon homályok
               Szent örökösse! reá figyelmezz.

     A várasokban, e sivatag között
     Csergő pataktól távol az emberek
          Törvények, erkölcsök, szokások
               Láncaival lekötözve nyögnek.

     Álképbe jár ez, járom alatt amaz,
     A balgatagság vétkeinek ki-ki
          Óltárt emel, s mint Istenének
               Áldozik ostoba áldozattal.

     Akik buzognak még ösi jussokért,
     Oh, hadd idézzem nagy hegy elődbe! hol
          Bátor, szabad, termékeny, éles
               És nagy az emberi elme, mint te.

     Azt képzelem, hogy csúcsaidon vagyok,
     S itélem onnan széltire a világ
          Sorsát, gonoszságát, hibáját,
               S tetteit ez vagy amaz királynak.

     E nagy tetőkön kénye szerint derűl
     A nyílt okosság, a nemes értelem,
          Útálatos járomba nem jár,
               S a szabad elme urat nem esmér.

     Itt életoltó félelem és dühös
     Bosszankodás a szívbe nem ütközik,
          Tisztán tekinthet végig a bölcs
               Innen az emberi semmiségen.

     Hol vagynak a nagy bajnokok, akik e
     Szörnyű gerincen törtenek útakat?
          A kor határt vetett azoknak,
               Tetteiket mutatod te mégis.

     Te a kerengő századok ostromit
     Merőn lenézed; mink kik az életet
          Érezni tudjuk, büszke gőggel
               Férgek alá nevelünk takarmányt.

     Bölcs és hatalmas föld ura a nevünk,
     S egy percig élünk, míg sok ezer dolog
          Mutatja, hogy temérdek élte
               Egyidejű az öreg világgal.

     El nem fecsérlem hát rövid életem
     Csekély mivoltát; légyetek óh napok,
          S órák, ti, kikben még lehellek,
               A gyönyörű tudomány sajáti.

     Hová igyekszel kis patakocska, kit
     Láttomra szűl e nagy hegy? Eredj, eredj,
          Majd partodon számlálhatatlan
               Emberi közbajokat találhatsz.

     Majd lásd, miképpen gyötri az átkozott
     Düh nemzetünket; vérpatak is locsog
          A kard kemény jussán öledbe,
               Hogyha haragba van a királyság.

     Mondd ezt az önnön tőreiben nyögő
     Népnek, hogy itt e serkedező erek
          S mohos kövek mellett az ember
               Bóldog. – Ihol csupa szerszabással

     Ellenkező dalt vernek e húrokon
     Széltére bolygó ujjaim, amiként
          A rendre nem vigyázva Múzsám
               Kénye szerint inokat csikolja.

     Én csak magammal dúdolok
     Rólad, ki nem tudsz semmi erőltetést,
          Természet! és dícséretednek
               Csak te vagy itt magad a tanúja

     De melly riasztó, melly iszonyú homály
     Lopá le nyájas nappalomat? mi vad
          Morgás az ég duzzadt határán?
               Mint morog és dübög a kietlen!

     Hogy bömböl a mély völgyre! hogy ugrik a
     Sziklák fokáról széjjel ezerfelé
          A fellegek terhébe készűlt
               Kéntüzek egyszeri roppanása!

     Felséges egy kép! mint aranyozza meg
     A cifra villám a vadon éjszakát!
          Nagy a te méltóságod óh hang!
               Mellyel az ég zivatarja mormol.

     Természet! ámbár rettenetes vagy is,
     Mégis szeretlek, még haragod szavát
          S orcád komor tekintetét is
               Tisztelem én, noha borzadozva.

     Ő csak dúdolt, és a szélvész durva robajjal
     Csapkodván szanaszét tüzeit, hánytatta hatalmát;
     És amíg az egek marmolva felette lobogtak,
     A bölcs Alcidon is dühöket bámulva csudálta.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!