Hirdetés

Alvó ablakok

2 perc olvasás

Alvó ablakok – Dsida Jenő

          Milyen mély a csend. A félreeső tó színére egy-egy akáclevél
libeg le néha. A csillagok aranypettyekkel szórták tele a csillámló
vizet; az akácok: mesteri ujjak fekete szőttesei – s az országút, mint
fehér füstöt, szórja fel porát. A szél átsuhan a fűszálakon, fésüli
lágyan a fövényt.

          Milyen mély a csend!

          S a házak ablakai mind-mind elfeketültek. Alszanak az
elcsigázott emberek, s tündérálmokat ölelnek magukhoz párnáikkal.

          És én megyek az utcán árnyékommal, mely tréfásan nyomomba
szegődött. Az ablakok feketén pislognak, holdfényverésben; elfedte
őket a földi fény.

          Elfeketült ablakok.

          És egyszerre a falu mélyéről egy utas indul. Ezüst a vándorbotja,
hab a szakálla, homlokán málnakoszorú – nyomában csiripelnek a madarak,
megcsobbannak a vizek, kibontják szirmaikat a virágok, zümmögnek a
méhek – és a vándor megkopogtat ujjaival minden ablakot.

          És kinyílnak az ablakok, mosolygó arcok bukkannak ki az üvegek
mögül, felfénylenek az utcák, csaholnak az ebek, szárnyaikkal
verdesnek a kakasok. Jer, vándor, kopogtasd meg lelkem ablakát is.
Rezzentsd fel a reggel szavával ájult álmomat.

          De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe
lép. – Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdőket
nyugtalanítja.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!