Hirdetés

Fecskék könyve

18 perc olvasás

Fecskék könyve – Dsida Jenő

1.

Egy bajtársunk kiszenvedett.
Éjjel. Egyedül.
Rácsok álltak őrt a halott felett.

Már jő az ősz.

Bent izzik, ég a fájdalom.

Síri magány.

2.

Ó, végtelen egyhangúság süket éneke!
Színtelenül szétfolyó napok örök magánya!
Mindig
jön új nap,
mint a tegnapi jött,
mint a holnapi jön,
mindig.
Az idő szürke köd. Beleszívódik végtelen
vágyakozásod minden pórusába.
A rozsdás vasrudak, melyek cellád nyílásán magasra törnek,
felnyársalták a kéklő égdarabkát,
mind közeledtek hozzád,
mind
közeledtek,
mind
közeledtek…
Te védekeztél,
de erősebbek voltak nálad a vasdorongok.
Most megnőnek szemedben,
s bárhova nézel,
mindenütt,
mindenütt rácsrudakat látsz.
A kisfiú is, ki játszik a messzi, csillagfüves mezőn,
szemed rácsrúdjai közé szorult.

Éjszakáid, álmodó éjszakáid: őrjöngő harlekinádok.

A süket magány koporsófödelét karmolják körmeid.

Csoda sehol sem virágzik.

Zene szól.

Erdők suhognak.

Asszonyok élnek.
          Szelíden hajló nyak íve
          virágzik valahol.
          Finom kéz vár rád valahol,
          mely csupa édes melegség.
Csoda sehol sem virágzik.

3.

Hideg lett a könyv a kezemben,
olyan hideg, olyan hideg.
A sötét betük: sötét hegyek, melyek vándorolni
kezdtek szívem erein át,
a zizegő lapok: hómezők a parttalan ájulat Északi-sarkán.

Vacogok.
A világ megalvad.
Szép lenne most elaludni,
kristállyá lenni a hallgatás időtlen jégtengerén.
Bajtársam, Halál,
Halál, Halál…

Cirici, cirici, cirici,
cirici,
urrr.

Ó, ha az ember, a komor küszöb közelében,
ily földi örömtől, földi panasztól ittas melódiát hall…
Álmodj, én lelkem, álmodj.
Tanuld álmodni az örökkévalóság álmait.
Cirici, cirici, cirici,
cirici,
urrr.

El innen, bajtárs! Menj tova most, Halál!
Később gyere, sokára, máskor!

Fölöttem, fölöttem,
a félig nyitott rácsablak keretén,
mely cellámba hajlik mereven és keményen,
ül
egy fecskepár,
ül,
himbálózik, ringatózik,
csupa tánc, tánc, tánc.

Sötét hegyek, távozzatok, olvadjatok szét, hómezők!
Nap, nap, olvaszd meg őket, olvaszd meg őket!

Anyai nap!

Milyen táj kezd nőni a porlepte cellazugban?
Tropikus mezők, színmámorban kibomló orchideák!
Regina Noctis!

S fölöttük, fölöttük
az én fecskepárom.

4.

A csoda eljött!
Megérkezett!
Megérkezett!

Táncra, ziháló mellem,
táncra, sebes, leragadt szemeim,
táncra! táncra!
Csak a táncban hull le a lánc,
csak a táncban csörtettek a csillagokig,
csak a táncban nyugosztok az Isten karján.
Táncra! Táncra!

Így álmodjátok a Világ szent dalát!

5.

Omandaba tavától, Szenegál partjairól
jöttetek, kicsi fecskék,
Afrika szentelt tájairól.
Mi hajt titeket zordon Germánia zordon áprilisába?

Görög szigetekre szálltatok pihenni.
Nem zengtek-e nekem vidám gyerekek vidám üdvözletet?
Miért nem építettetek templomot Archipelagos
tisztes fürtjei között?

Mi sorsra jöttetek ide?

A mi tavaszunk
nem Hölderlin tavasza többé,
Németország tavasza, akár tele:
bús és fagyos és elhaló,
melengető
szeretet nélkül való.

Olyanok vagytok, fecskéim, mint a költők,
akik sajogva is szeretik az embert,
soha ki nem alvó lángadozással,
akik mélyebben testvérisültek a csillagszikrákkal,
          szelekkel, sziklákkal, mint bármilyen emberi fajta.

Olyanok vagytok, fecskéim, mint a költők.

6.

Szabadság madarai, hol készítsek helyet számotokra?
Fogoly vagyok és akaratom nem az én akaratom.
Ha a szabadság énekét zengem, jelenti az őr:
a fogoly forradalmi dalt énekelt.
A paragrafusok nem tűrik ezt.

Hatalmas urak a paragrafusok, kiket nyakukra ültettek az emberek,
  mivel megtébolyodtak. Vesszőket hordanak kezükben. Az emberek azt
  mondják, az igazság vesszeit.

E ház vesszei: magánzárka, ágyelvonás, étmegvonás, udvareltiltás,
  íráseltiltás, beszédtilalom, énektilalom, olvasási tilalom,
  fénytilalom kényszerzubbony.

Ti mit sem tudtok, fecskéim, az igazságról és az igazságtalanságról.
  Azért a paragrafusokról s a vesszőkről sincs tudomásotok…

Mint hozhatnék nektek egy deszkadarabkát?
A házat, melyet az emberek énnekem otthonul adtak, szuronyok őrzik
s drótakadály övezi. Éjnapon át visszhangzik az udvar az őrség
lépteitől. A vesszőhordozók pedig azt mondják: egy deszkaszilánk is
veszélyes lehet.

Ki segít, barát?!

Fecskék, legyetek társaim!

7.

Vigyázva repesnek a fecskék
a hívogató mélyedés körül.
Az egyik meglegyinti.
A hím.
Már megismerem
hosszabban nyilalló –
farkahegyéről,
csúcsos és pirosan
tarka begyéről.

Hirtelen megijed,
tovaszáll.
Csivogva sikolt a nőstény
s veleszáll.

Sejtitek-e,
hova csalogatlak benneteket?
Ó, ki térne be önként
egy fogolyhoz
a rabkamrába?

8.

Hat – lépés –
Vissza – hat

Kábulat

Kábulat

9.

A fecskék visszatértek.
Itt maradnak! Itt maradnak!

Keletre néz a cellám.

Keletre néz!

10.

Mily szegény vagy, Európa!
Házaid állatai, akárcsak embereid,
korcsok és vadócok, nyúzottak és nyomorékok.
Ó, mily szomorúk szemeik!
Ha megkoszorúzod őket, rekordokat koszorúzol.

Mint embereidnek is csak rekordjait koszorúzod –
s nem az életüket, nem az életüket!
Mikor növelik meg életüket?
Mikor?

Törjetek föl, Kelet népei, és hirdessétek áldott semmittevéstek
szentséges himnuszát!

Él azonban egy állat házatokban, Európa emberei, mely nem tűri, hogy
  szelidítsék és szaporítsák,
nem megy lépre semmilyen édesgetésre, fenséges fenyegetésre,
szabad marad,
szabad!
szabad!
szabad!

Jertek hozzám, ki kétszeresen rab vagyok:
          rab, kit a rabok bebörtönöztek.

Ezen az éjszakán
cellámban aludt a fecskepár.

11.

Gótikus egyházak mestere te,
hagyj fel a gőggel!
Kőlapokat használtál, csinosan lenyesett figurákat,
pillért, oszlopot és ragyogó üvegek sokaságát
és vakolatként
olcsón megvehető
tömegek nyomorát,
Túlvilágnak
és Halálnak
szentelvén föl erőd remekét.
Nézd meg a fecskét:
lószőrből, szalmából, szürke szutyokból
nemes ívben, jámborul építi domború fészkét,
s a Földnek,
a Létnek
szenteli azt.

12.

Reggel, mikor belép az őr,
összerázkódom.
Ha fölfedezi a fészket,
irgalom nélkül a földre veri.

Ó, a tavalynyári harc a fiókák ellen!
Megrohamoztak minden ereszt, kicsi zugot.
Ha az udvarra léptem,
csatatéren mentem át.

A tehetetlen anyák jajongva keringtek.

X. Paragrafus: A bűnhődés házában madarakat tűrni a börtön
szabályzatába ütközik.

13.

Nézem: pillangók játszanak
remegő déli napragyogásban.
De vajon,
mikor leszáll a nap,
mikor fekete tollú,
szárnyas éjviharok
süvöltenék át a világon,
ti, Istenanyánk, legdrágább gyermekei,
hol, hol alusztok?
Bizonyára
liliomkelyhek
nyílnak ki néktek.
Bizonyára
virágcsengők ringatnak el
gesztenyefák dómjában.

14.

A fészek alján,
fehér pihék melegébe takarva
pihen
öt barnapettyes fecsketojás.

A csírázó Élet öt ünnepi temploma.

15.

Az emberanyák,
ők már
nem a csirázó Élet ünnepi templomai.
Az én anyám tenyerében
ráncok futottak.
Mindennapi szükség
árnyékolta be vérét,
mikor méhében hordozott.
Álmodón
növekedtem ölének
melengető homályán…
Tejem: búskomorság,
szívem verése: gyász.

Csak moll-dalokat
búg az ember
a világ himnikus kórusában.

16.

Tudod-e, mint repül a fecske?

Láttam,
amint hadifoglyok bandukoltak
rombalőtt falvak gyászjajú völgyein át.
A bámész sokaság közepett
egy asszony
görnyedezett.
Görcsös két keze fölszakadt,
ívelve szállt a fekete égbolt éterébe.
Szállt, szállt!
Lebegett!
Tombolt!
És szeráfi ujjongás hangja sikoltott:
André!!!

Ez nem a fecske szárnyalása volt.

Láttam
tömlöcben megláncolt embereket
szenderegni…
álmodozni…
Ó, csillagfényes arcok!
Vasra vert emberek
álma!
Te boldog, diadalmas álom!!!

Ez nem a fecske szárnyalása volt.

A fecske röpte – mint nevezzem a nevezhetetlent?
A fecske röpte – mint írjam le a leírhatatlant?
Volt egy isten,
haragja:
a fecske nyílsuhanása,
mosolya:
a fecske mélységesen bölcs játszadozása,
szerelme:
a fecske mámoros önátadása.

Európa az ő aeroplánjait dicsőíti.
De én, a 44-es szám,
szívem minden elhaló akkordjával
a fecske szárnyalását dicsőítem.

17.

Ki magasztalja vélem a fecske repülését?
Mindenkit meghívok!
Ki jő?

Egy öregecske leány.
Egy púpos gyermek.
Egy bolond.

Ó, emberi jóság nevetséges háromsága, ti!

Mi magasztalunk. Ámen.
Mi énekelünk. Ámen.
Mi imádkozunk. Ámen.

Mi magasztaljuk a fecske szárnyalását,
melynek így hangzik kinyilatkozása:

Az állat szentebb, mint az ember. Ámen.
A virág szentebb, mint az állat. Ámen.
A föld szentebb, mint a virág. Ámen.
De a legszentebb a kő. Szelah. Szelah. Szelah.

18.

Reggel a kicsi fecskeférfi
kecsesen tisztogatja
kéken villogó tollazatát.
Az asszony mindig elégedetlen,
zsémbel, zsörtöl, szid, veszekszik,
csörög a perpatvar.
A férjecske méltóságosan fejezi be
reggeli fésülködését,
a házsártos hangokra alig felel.

Azután – huss!
Elröppen a harmatos égbe.
De nemsokára
az ablakrácson ül újra,
s ujjongó hangversenyt csicsereg
a fészken ülő feleségnek:
cirici, cirici,
cirici,
urrr.

19.

Az ablakrácshoz állok, éjjel.

Álmában felcsipog a nőstény,
a halk szerelmi hívásra
megébred s moccan a hím.

Nem vagyok egyedül.

Társam: a hold is, a csillagok is,
a csillámló, hullámló néma mezők is.

20.

Ember, mily koldusak ünnepeid!
Elvetemült idők sivító jazztáncai!
Életaggodalmatok
autókat indít, hogy fussatok önmagatoktól,
a villanyos mohóság
lampionjaival
vakítja el a lelket,
s a lélek azt hiszi:
elrejtezett.

De nem rejtezett el.
Mind e zsivaj, nyüzsgés, rikoltozás, örömplakát és hejehuja
nem nyomja el
a három titokzatos
patkány
halk, rágcsáló neszét:
Üresség, Félelem, Elhagyatottság.

Már látlak azonban,
újarcú Fiatalság.
Tetted: nemzés.
Csönded: fogantatás.
Ünneped: szülés.

Áldozol
hős lobogók halálközeles csatáin,
menetelsz
az álmodó tavasz sarjadó mezőin,
ujjongsz
a megoldott test megkötött táncütemében,
sejtesz
a csillagos éjszaka bűvös némulatában.

Már látlak,
újarcú Fiatalság!

21.

Ti bátor fecskék, én testvéreim!
Az udvaron állok.
A reggeli légben, gőggel feszítve roppant szárnyait,
vitorlázik a karvaly.
Hallom a játszó fecskék hasító sipítását.
Minden oldalról hívások felelnek.
Özönlenek a fecskecsapatok.
Ki adott jelt a támadásra?
Nyilalló dühvel zúdulnak a királyi madárra,
ki karmaiban verébfiókát fojtogat.
Ti bátor fecskék, én testvéreim!
Milyen egyenlőtlen küzdelem!
A megtámadott tunyán, alig gyorsult szárnyveréssel védekezik,
ügyet se vet a parányi üldözőkre.
Szegény veréb!
A fecskék újra meg újra támadják a rablót!
Szorítják tüzes szenvedéllyel.
Szárnycsapásai már dühösebbek s egyre bizonytalanabbak…
Legyőzték az erőset a gyengék!
A karvaly mérges kiáltással nyitja ki gyilkos karmait, enged a
  szövetkezett erőknek,
reszketve repes tova az elalélt veréb.
A fecskék boldog repüléssel ünneplik a közösség diadalát.

22.

Ó, állatok, mikor köttök kötést
végre az emberek ellen’?
Egy ember, én
hívlak fel titeket!
Ti csalogányok, kiket izzó tűkkel vakított meg az ember,
ti ürük, kiket hajókazamatákban fojtott meg az ember,
ti jóságos szamarak, kiket ostorütéssel tört meg az ember,
ti struccmadarak, kiket érző szívetektől, lihegő melletektől
fosztott meg az ember,
ti lovak, kiket dögletes aknamélyben robotoltat az ember,
ti medvék, kiket izzó sodronyokon táncoltat az ember,
ti oroszlánok, kiket érckorbácsokkal szelidítget az ember,
ti mind, ti mind
halljátok szavamat!
Ébredjetek!
Bosszút akarunk állni az ember
számtalan áldozatáért:
az ínyencségből holtra kínzott állatokért,
a divatszeszélyből megnyúzott állatokért,
a részeg arénákon céltalanul feláldozott állatokért,
a harctereken szívtelenül szétmarcangolt állatokért…

Én állok az élre,
én, az emberiség renegátja,
és viszlek az egy közös ellenség,
az Ember ellen.

Sivatag vadjai: zúgjatok riadót!
Dzsungelek vadjai: bőgjetek rohamot!

Nincs különbség, nincs kegyelem,
fehér és fekete, sárga és barna,
mind piszka a földnek! Anyagyilkos! Csillagrabló!

23.

A fészek púposodó peremén
ül a nőstény.
Várakozó, komoly szemmel tekint
az átlényegülés szent színhelyére.
(Ó, ember, mily kevéssé ismered
az állatok szemét!)
Olykor-olykor
megkoppintja kemény csőrével
a feltörekvő Élet
mészpáncélba burkolt világait.
Ül s hallgatózik.

Mily gyöngéd, túlvilági hang!
Odaröppen a hím szaporán.
Sürgölődve, izgatottan
csicsergi körbe a fészket.
Izgatottan, huncut örömmel
hárítja félre a nőstény
a kíváncsiskodót.
Végre megállapodik.
Pillantása szelíd lesz,
mozdulata felolvadt
s végtelenül lágy.

S a fecskeférfi
megpillantja
magát,
önmagát öt pihegő
pici, vaksi
lényben.

Hadd vegyek részt
boldogságotokban,
társaim!
Hadd legyek keresztapja mind az ötnek,
védelmezője, gondos ápolója.
Gratulálok! Gratulálok!

24.

Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
Éji meséteket elcsicseregte anyátok,
most ennivalót keres kicsi csőrötökbe.
Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!

Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
A nap bekopogtat, hogy titeket köszöntsön,
kukk, nyissátok ki barna szemeteket!
Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!

Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
Fölcseperedtek nemsokára s szállani fogtok
a kis négerpurdékhoz, a tengeren át. –
Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!

25.

Szürkeselyem pihéket
sarjaszt komikus pamacsokban
a rózsapiros test.
Túl hosszú, vékony
nyak hegyébe szúrva
a fej…
Tátog a kicsi sárga csőr,
s nevetségesen bősz torok
vicsordul elő.
A fészek mindig takaros.
Fehér kukac hever az alján,
farka feketén kunkorodik.
A szülők egykettőre
kiteszik a szűrét.
Buzgón etetik
a csemetét.
Először begyükben
puhítgatják az ételt,
nyállal készítik el finoman,
aztán a mohó szájakba gyömöszölik.
A jobb oldali fiókát
apja etette,
a bal oldali fiókát
anyja eteti.

Titokzatos törvény
uralkodik.

26.

Úgy néztelek eddig, mint a gyermek,
ki képnek örül, szelídebb
lények játékainak.
Ó, én ember, most látok és tudok.

Mit hozol enni
éhes kicsinyednek?
Csőröd fogója mit fojtott halálra?
Hozzád hasonló állat az,
kicsiny húgod: a légy.
Az élet ősbűne téged is fogva tart hát!
Jaj nekünk!
Aki él – öl.
Még mélyebben vágylak szeretni most,
tudván, mi sors hajt cselekedni téged.

A földnek átka ez:
sehol sem
lélegzik az élő
isteni ártatlanságban,
s még a halottnak is
ölnie kell.

27.

Ejha, fiókám,
mit nem tudsz te, lám!

Óvatosan de bátran
lép ki
a fészek peremére.
Fölbillenti parányi farkát.
Potty! –
Mint aki dolgát jól végezte,
tisztogatja
borzolt szárnyaival
csöppnyi popóját,
és fölszegve fejét,
büszkén, mint egy Oroszcár –
visszavonul.

28.

A búzamezőn egy
leány haladt.
Kendője lángpiros,
lángpiros, lángpiros…
Vagy szíve volt?
Egy orgonabokron
rigó dalolt.
Dala: vágy, szerelem,
szerelem, szerelem…
Vagy gúny talán?

Még egy nyarat,
még két nyarat,
trallalala, trallalala…

29.

A közeli tetőn röpköd a hős fióka.
Kíváncsian pillant a világba,
először pillant a világba.
Barátom, én is vele nézek először a világba.

Itt ül a fecske. Fölötte forrón
sugárzik a nap, pihegve virágzik a föld.

Virágok, lombok, háztetők,
erdők, telegrafhuzalok
köszöntve hajtják le mind, mind
hallgatag fejüket.

30.

Nekem, a rabnak is
suhognak a sárga kalászok.
A nyár csodakék ege itt, e halott
udvar fölött is átborul.

Lélegzem az édes öröm delében.

Föld! Szeretőm!

31.

A legbátrabb kicsitől tanulgat a többi.
Mekkora türelemmel segit nekik!

És pár nap múlva kicsinyje-nagyja
künt csavarog.

Csintalanul játszva tanulgatják a fiókák
a repülés ünnepi művészetét.

Estére már nem is térnek haza.

32.

És újra igazgatják a fészket a fecskék.
És újra a féktelen szerelem, az ittas teljesülés
napjai jönnek.
És újra békés boldogság köszönt reám.

Testvéreim pedig harcolnak odakünt.

33.

Négy pici vaksi reszket a fészken.
Mind ritkábban tér haza apjuk, anyjuk.

Gond! Gond!
Nincs a kicsinyeknek ennivaló e kihunyt,
felhős napokban.
Nyomor! Nyomor!
Anyjuk testére simultak este csupasz
testükkel, gyámoltalanul bizakodva,
mint haldokló simul ájtatosan
a megálmodott Isten szívére.
Az anyjuk sírt.

Láttál már állatot sírni, ember?

34.

Éjszaka fagy jött
halotti köpenyben.

Reggel fölriadtam:
          A fészek üres volt…
          A szívem üres volt…

Ó, édes kicsi fecskék.

35.

Kicsinyeiket gyászolják a fecskeszülők.
Sajogva bújnak össze a dróton,
          mely asztalom fölött feszül,
egymásnak adják vérük melegét.
Ó, fecskék, más a ti gyászotok, mint az emberi gyász.
A ti jajszavatok: dermedt csodálkozás
          a végtelenség fuvallatán.
Veletek hallgat az esti szürkület.
Veletek hallgatnak cellám tárgyai.

36.

Az elborulás éjszakáin
ne hordj magadban
vágyat
az ember után.
Kerüld a szót, ami fojt.
Bizony mondom:
lelked számára meghalt,
kit egyszer is megnevezel.

37.

Mint sírnak az őszi szelek
a sváb mezőkön,
s hontalan levelek
kavarognak a légben.
A Duna mély, maszatos mocsarából
ködök gomolyognak,
gőzölik
a végtelen halotti sirámok
kopott köpenyét.

Téli útra
készülődnek a fecskék.

Téli csöndre
készülődik a szívem.

38.

Hallom a fecskedal utolsó biztatását:

Miriád ház között is megleljük tavasszal
          ezt a szürke börtönt.
Miriád cella közt is megleljük tavasszal
          a te szürke cellád.

39.

Hát elhagytatok, rabságom társai.
Hogy fölmelegítette a cellát csillámló dalotok,
          kis testetek pihegése, suhanástok zúgó
          ellipszise…
Nyaram kozmikus társai, ti
legédesebbjeim,
ti legközelebbiek,
ti legtávolabbiak,
alázatos hálával gondolok
ajándékos szerelmétekre.
Állatoknak hívnak az emberek titeket,
s valami fönnhéjázó reszket a hangjukban,
          mikor kimondják: állatok.

Ó, mekkora dőreség!
Én már megtanultam, hogy áhítatos legyek
          megnevezhetetlen Állatvoltotok előtt.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!