A vak
A vak – Dsida Jenő
A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:
– Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?
– Látok sok virágot… és a szeretet tavában az élet hattyúja
fürdik… A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja
vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat…
Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és
rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől
roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak,
mint a reggel könnyei az ágak között. És napragyogás övezi a piros
ifjú arcokat, mert megérkezett a menyasszony a vénséges folyamok
országából. Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében… Ó, milyen
szép az élet… narancsfaerdők… álomvirágok… boldog otthonok… ó,
élet, ó, tavasz!
És mosolygott a vak és kérdezé:
– Hát te? Te mit látsz?
És halkan válaszoltam:
– Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt,
oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak
kórusa énekel.
