VONATON

VONATON – Babits Mihály

Utaztam lomha vonaton
egyhangu mély rónákon át
s emlékeim unt rónáiban
kerestem kedvesem nyomát.
Bús volt a róna, sivatag
s a volt oáz oly messze már
s a fáradt lélek rest teve,
ki a homokban meg-megáll.

Mert messze menni csökönyös,
mert messze már a volt oáz.
Ó veszve vagy hát régi kincs?
lehetsz feledve régi láz?
»Nem nem! kincseskamrámba még
meg kell lelnem áldott nyomát« –
tünődtem lomha vonaton
utazva holt rónákon át.

Bús útitársnő volt velem,
álmosszemű, kissé pufók,
csobogva arany homlokán
bomlottak lanyha hajcsomók.
Áldom e fürtöt, homlokot
s az idegent, a halaványt,
ki elvivé emlékimet
óázra, lomha karavánt.

Áldott az idegen leány
– aranyos homlok, lanyha fürt –
a jó vezér, a néma jel,
kitől ma kincsem megkerült.
Fogózz e fürtbe lelkem és
e tömkelegből multba húz
mint hajdan Ariadné font
selymét követte Thézeusz.