ISTEN KEZÉBEN
ISTEN KEZÉBEN – Babits Mihály
Keresztény makáma.
Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg – úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ – gondolhatta, gondolom – (nem skolasztikus talán, – ki üvegből fújja várát színtelenre – hanem kinek üveget fest lelke szennye kinek minden régi szó egy régi kép, – testi misztikus talány, – mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg – s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép) – egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg – bájos régi doktorom – gondolhatta, gondolom – úgy mint én diákkoromban – pécsi kis templomban, – volt török mecsetben, pillér rejtekén, zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, ideges gyerek, szegény, – nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, – láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: – látni mégis, mert mögötte… reszket az… aranyangyal… lábaszára… – elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett, mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket meztelen. –
*
»Elhiszem, mert esztelen.« –
Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Irás, hogy az Ur saját alakját adta volna az ősagyagnak, istenképet az embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert végtelen – végtelen és kezdtelen – – elhiszem, mert esztelen – (gondolhatta, gondolom) – esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. –
Igy: »Az Ur kezében élünk«… ez egy óriási Kéz szószerint, – testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók – (képzeld bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal – a hüvelyk alatti bütykön… ilyet tán már álmodtál… – vagy szép nőt kínál a Nagy Kéz: ízes étket drága tál) – szószerint – test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, – én… te… mind… – (ez egy óriási Kéz) – itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész – mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen – (képzelem, mert képtelen) mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. –
Néztél már kacsot nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. – Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik – szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig – és e sárga tájon minden-minden rajta – egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta – hegy.. kazal… víz… nagy hajó – messze sínen éjhált waggon… szaladó masinatáltos – itt úgy mint Amerikában… rajta fellegkarcoló – rajta jár, ki merre megy – mindenütt van: ezer-egy – minden alatt, mindenütt e sárga Kéz térdem alatt pécsi kis templomban – (gondolám diákkoromban) – kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló – szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, – hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe – s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek – messze málló jósvonások nagy mementó »M«-je vásog – minden alatt e nagy »M« láttalan és sejttelen – mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, – mert egy teljes végtelenség minden isten-sejt-elem – végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll, – olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember nem mint egy kató bogár, mely ujjról-ujjra sétál: még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni…
Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
– Vagy leejt, ha meghalok? – (Szédülten diákkoromban – pécsi kis templomban – szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok). –
Ó, nem ejt, hová is ejtene le, – ahol őrt nem állna tárt tenyere? – Hanem minket, akik itt, – kívül húsa végtelenjén, – végtelenje színe fennjén – kivirágzunk egy kicsit, – egyenkint e roppant – kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant – és szorít, szorít, szorít – úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: előbb szemét elborítá, – aztán lelkét kiszorítá, – aztán húsát szétporlítá – aztán-aztán mindmaig – őrli-őrli csontjait…
