A BETEG KIRÁLYLÁNY

A BETEG KIRÁLYLÁNY – Babits Mihály

(Nagy terem. Két oldalt nagy fekete ajtók s óriás fekete keretű tükrök szakítják meg a fekete kárpitok sorát. A fényes padlón fekete szőnyegek. Középett két hosszú sorban a néző felé lámpák oszlopai, melyek a termet három hajóra osztják. A lámpák akkor kezdenek sorban egyenkint kigyúlni, mikor a függöny felgördül. A háttérben óriás kétfelé osztott fekete bársony függöny, mely egy kisebb belső termet (mintegy alkovot) egész szélességében eltakar. A függöny mellett, a nézőnek jobbról egy régi, óriás, csodálatos óra, mindenféle arany zodiákusokkal.)

Az óra (nagyon hangosan):

Tik. Tak. (Elhalkul.)

A bútorok (pattognak):

                                 Rip, rop.

A szú az ajtóban:

                                               Kip, kop.

(A hátsó nagy függöny közepén, a választéknál egy nagyon fehér kis kéz jelenik meg, vakító fényű gyűrűkkel. Láthatólag ő húzza el a függönyt jobbfelé, míg balra lassan, magától húzódik el. A belső kisebb terem közepén, ahová néhány lépcső visz, látható a királylány vakító fehér és gyönyörű arca, sötét háttérben, mely alig jól kivehető. Sötét és csodálatos, bőven terjengő ruhában ül, úgy hogy a ruha egészen körülveszi, jobbra és balra két apród, akik láthatólag hordják a ruhát, mikor jár. Mögötte egy kis majom, talán szintén uszályhordozó, arcokat vág. Balra arany rúdon tarka papagály. Jobbra, az előtérben, óriási és gyönyörű kutya, gyémántos nyaklánccal, igen komoly. A királylány előtt, meghajolva, a főudvarmesternő és nevelőnő.)

A főudvarmesternő:

                                                       Kívánja felséged,
hogy bebocsássam a török követséget,
mely nem akar addig innen tovamenni,
amíg nem tudhatta tiszteletét tenni
felséges királyunk egyetlen sarjánál?

A királylány:

Nem fogadom őket.

A nevelőnő:

                               Felséged nagy lány már:
tudhatja, királyi magas születése
kötelességet is…

A királylány:

                          Beteg vagyok.

A főudvarmesternő:

                                                 És e
betegség…

(Az előtérben egy ajtó nyil és a lakáj jelent.)

A lakáj:

                 Az udvar orvosai.

(Az orvosok bevonulnak írnokokkal, aki nagy protokollusokat tartanak a kezükben. Egyszerre függönyök mögül és mellékszobákból előjönnek a királylány gondviselői: dajka, udvarhölgyek, ápolónő, komorna és mások; ezek a főudvarmesternővel és nevelőnővel együtt mind lemennek az előtérbe, a nagy teremnek a néző felőli sarkába, ahol az orvosok kikérdezik őket és az irnokok jegyeznek.)

Első orvos:

                                                 Álom?

Ápolónő:

Semmi.

Második orvos:

            Ebéd?

Dajka:

                     Minden megmarad a tálon.

Első udvarhölgy:

Harmatból is élhet, mint virág a száron.

Második:

De hisz ajka széle sem volt a poháron.

Orvos:

Receptet. (Az írnokhoz.) Ön írja, amíg én diktálom:

(Roppant fontoskodva, az írnok írja.)

Étel, ital, álom: szükséges e három.

(Az ápolószemélyzet egymás között tárgyalja a dolgot).

Első:

Pedig minden jó volt.

Második:

                                 Fiatal, friss spárga.

Harmadik:

Vagdalt csibe.

Negyedik:

                     Ó bor.

Első:

                                Kis gyönge madárka!

Ápolónő:

A saját kezemmel puhítom az ágyát.

Egy orvos (ujját feltartva, nagy tekintéllyel):

De legelőbb fel kell kelteni étvágyát.

(Ezalatt az orvosok egyenkint felmennek a beteghez, megtapogatják az üterét, megnézik a nyelvét és azután fejcsóválva visszajönnek.)

Első orvos:

Vett-e be étvágyport?

Második:

                                    Idegerősítőt?

Harmadik (haragosan):

Vette-e teámat?

Negyedik:

                         Vett-e be frissítőt?

Főorvos:

Egyszóval kimondjuk, (az írnokhoz) ön írja, barátom:
O r v o s i  j e l e n t é s. Hivatalból. Dátom:
Király villájában a Balaton partján.
Folyó év satöbbi, cseresznye évadján
Királyi betegünk állapota válto…

Másik orvos:

De hisz éppígy írjuk…

Főorvos:

                                    …zatlannak találta…

Másik:

egy hete már.

Főorvos (mérgesen):

                    …tatott: s így határoztatott
(meg kellvén szüntetni ezt az állapotot)
tekintve, hogy a test úrnője a lélek,
s nem lehet a test ép, hol beteg a lélek,
amilyen az úrnő, olyan a szolgáló
s fordítva is áll az  i n  c o r p o r e  s a n o:
a betegnek lelkét fel vidámítandók
jöjjenek áktorok, bohócok és bangók,
törpék, szemfényvesztők és efféle mások!
Diktum. Aláírva: Minden fakultások.

(Az orvosok kivonulnak.)

A királylány:

Mindig ez unalmas játékot tekintsem,
mikor úgy szeretnék…

A dajka:

                                  Mit aranyom?

A komorna:

                                                        Kincsem?

A királylány:

Mindig e szinészi, rossz komédiákat,
ez ostoba, mázolt, hazudott világot,
mikor úgy szeretnék…

Az ápolók (nagy örömmel és várakozással):

                                    Fog valamit kérni!

A dajka (épúgy):

Madaram…

A királylány:

                    Oh dadám, úgy szeretnék – élni!

(Mind csalódottan elfordulnak.)

A főudvarmesternő:

(Látva, hogy a lakáj jelenteni készül, rendelkezik.)

Húzd le a függönyt!

(A fekete kárpit lassan, látszólag magától összecsukódik.)

A lakáj:

                                 Az udvari művészek.

(A művészek bevonulnak.)

Az udvari költő:

Óh minő hangulat: e fekete fészek!

Egy stréber művész:

Nincs honn a király még?

A mesélő:

                                         A poéta részeg.

A bohóc:

Részeg az ihlettől.

A szalon-szociológ:

                             Költők és színészek!
érzik-e önök most azt, amit én érzek?
mikor a közönség, mely eddig lenézett,
észreveszi azt, hogy szüksége van ránk is,
v a l ó d i  szüksége és   m a t e r i á l i s,
mint az orvosságra, vagy a táplálékra,
nem mint a gyereknek a henye játékra.

Egy orvos:

Csakhogy ugyan eddig uraim nem sok a
hatás a betegre.

A szociológ:

                        Annak is az oka
talán a művészi nevelés hiánya.

A stréber művész:

De uram…

Másik:

                Mit mond ön?

A színész:

                                       A   k i r á l y  leánya!

A szociológ:

Királyi nevelés nem  i n t i m  eléggé.

A stréber művész:

Úgy vélem, a hiba mégsem a felségé,
hanem a kontárság…

Másik:

                                 …a felületesség…

Az előbbi:

…áll neki útjában, hogy kifejlődhessék
a művészi érzék.

Másik:

                           A sok álművészet…

Harmadik:

Félremek…

Negyedik:

                    Amelytől a valódit, készet
nem ismeri jól meg, aki nem ért hozzá.

Ötödik:

Az utánzó, ki a nyelvet modorossá…

Népies:

Az üres virtuóz –

Klasszikus:

                           A naturálista.

Humoros:

Boruban kéjelgő pózos pesszimista.

Modern:

Csinált népiesség, elavult és vánnyadt.

Konzervatív:

A Nyugatról jött új, beteges irányok.

Reálista:

A híg eszményítés.

Művészies:

                              Lágy, pongyola forma.

Ideálista:

Turkálás a szennyben.

Lírikus:

                                   Üres, ügyes torna.

Modern:

A vérit a művész, az életit adja!

L’art pour l’art:

Legyen hideg szobrok, dús remekek atyja.

A szociológ:

Szóval nagy a szükség erős kritikára.

Mind:

Ugy van.

A lakáj (jelent):

               Meseország felséges királya!

(A művészek felállnak kétoldalt, a király közöttük megy a belső terem zárt kárpitjáig. A királyt kíséri az első felvonásban látott kíséret. Vele jön a pásztor, aki szerényen ül a művészek közt az utolsó helyre.)

A művészek (összesúgnak):

Hát ez ki?

Másik:

               Ügyetlen.

Harmadik:

                               Öltözete céda.

Negyedik:

Egy tipikus félszeg vidéki poéta.

(A fehér kéz újra megjelenik és a fekete kárpit széthúzódik. A király felmegy a lépcsőn, homlokon csókolja leányát és leül egy arany trónra. Az udvaroncok nézőkül elhelyezkednek.

Ötödik művész (még mindig a pásztort szólja):

Süvege báránybőr.

Hatodik:

                              Csizmája barombőr.

A király:

Kezdjük.

A kikiáltó:

             Az első szám: Don Guriga, zsonglőr.

Don Guriga:

(Selyem blúz és bugyogó; fellép, amit mond teszi is.)

Golyómat a tálon, tálomat a vállon,
vállamról karomra guri-gurigálom.
Vállam pereméről karom peremére
kereken gurítom szemek örömére.
Párosan a lapdám egyre lebegőben
odanézz: már három jár a levegőben,
faromon kereken gurul kereken ki
tudom a játékot, mit kívülem senki.
Guruló golyóim egemen a bolygók
nem üres ügyesség: vérem után forgók
s gyürüként tányérnak kergetve a szélén
könnyü gurulásuk lélekbeli élmény.
Nosza perge párom, párom után három,
hármamat a tálon, tálomat a vállon
mint valami felleg, mint valami álom,
körbe kavarodva guri-gurigálom.

Hang a közönségből:

Ez igazi művész!

Másik:

                          Neki lelki élmény…

A kikiáltó:

Második szám…

A papagály (rikácsolva):

                          Szép! szép!

A kikiáltó:

                                             Turpi urat kérném!

Turpi (törpe):

Az eget nem vívom, se magas problémát,
megvetem a modern, a vívódó témát,
föl nem akarózom, nem is affektálok,
nem magas a sarkom, még székre sem állok:
az én levegőm csak a piciny valóság,
törpe szívek élte, az egyszerű jóság
és e kicsiségben nagyobb a művészet,
mint kik az óriást mind játszani készek:
aki el nem hinné, csinálja utánam.

A papagály:

Szép! szép!

Egy hölgy:

                  Milyen kedves!

Másik:

                                          Mily kicsi!

A királylány:

                                                          Én szánom.

A kikiáltó:

Következik Uj Don, ki kötélen táncol.

(Két lámpaoszlop közt kötelet feszítenek.)

Uj Don (fellép a kötélre):

Én vagyok a költő, ki egeket ráncol,

(Egyensúlyozó mozdulatokkal simogatja a levegőt.)

fennlebegő fürtöm levegőben vész el,
kapdosom a semmit ingadozó kézzel.
Építek a légből palotát magamnak
és az üres szélből vánkost a nyakamnak;
nem érem a földet banális sarokkal,
kerülöm, mit bírnék megfogni marokkal
nem nyúlok én ahhoz, amihez nyúl más is
elemem extázis, művészetem hásis.
Könnyű nekem járni a magas fonálon,
mert könnyű a lélek, s vékony a test nálam.

Egy modern műveltségű udvaronc:

Ezt nem sokan értik!

Egy fiatal:

                                 Szubtilisen hintált.

Egy másik (a modern műveltségűhöz):

Nem is érteni kell, mint érzeni inkább.

A papagály:

Szép! szép!

A kikiáltó:

                     Negyedik szám: Zéta Éta Théta!

(Suttogás a közönségből.)

A nagy filozófus.

Más hang:

                          A modern próféta.

Zéta Éta Théta:

(Hegyes süveg, bő fekete öltöny, planétajeles szalagokkal, mint a százesztendős jövendőmondó.)

Krisztus után háromezredik esztendő:
ezer új csodákat hozhat a jövendő.

(Szakállába morogva.)

Epakta… Aranyszám… Hold kulcsa… Vasárnap
betűje… Szaturnusz rossz gyürüi járnak.
De nem a Szaturnusz az időnek rosszát,
sem üstökös égen, csak a lelkek hozzák:
a modern lelkekben csirázik a válság
s kihajtja virágát a százados álság.
Tanuljatok ezért nem élni időben,
nem élni a multban, nem a jövendőben,
nem élni a húsban, mely maga az átok,
mely bűnbe s halálba vitte a világot,
nem élni személyben – külön élet semmi –
hanem a nagy lélek bölcs részei lenni
mely egy az anyaggal és végtelen élet
s amelybe feloldva töredék személyed
lel az örök honra, haláltalan utra:
ezt hirdeti Krisztus s tanította Buddha.

Egy hang:

Magas elme!

A papagály:

                    Szép! szép!

Más hang:

                                       Alapja monista.

Harmadik:

Bár determinista…

A király (a kikiáltóhoz):

                            Hosszú még a lista?

Harmadik hang (folytatva):

…vallja a transzcendens Kanti szabadságot.

Negyedik:

A jövő vallása…

Ötödik:

                        E beteg világot…

A kikiáltó:

Még hátra az íven…

A király (leányához):

                               Kicsikém, ma tartsuk?

A kikiáltó:

…a kaucsukember.

Valaki:

                               Szelleme is kaucsuk.

Másik:

Ő a modern szkepszis.

Harmadik:

                                  Csontja csoda vékony.

Negyedik:

Valamennyi stilre s eszmére hajlékony.

A kikiáltó:

A sebmutogató!

Első:

                        Összeszurkáltatja
magát és sebeit világgá mutatja.

Második:

Minden pici tüske mély sebet üt bőrén.

Harmadik:

Csupa seb a teste…

Negyedik:

                              s mutogatja pőrén.

A kikiáltó:

A tágbőrű!

Első:

                 Bőrét addig huzigálja,
amíg a mellén lesz vörös seb a szája.

Második:

Ez az igaz líra, ahol az ajk egy seb.

Harmadik:

Seb a szíven.

A papagály:

                    Szép! szép!

A kikiáltó:

                                      Hasbeszélő!

A papagály:

                                                         Szebb! szebb!

Első:

Az aki hangot ad a halott tárgynak.

Második:

Fekete anyagnak.

Harmadik:

                           Vak fekete vágynak.

Negyedik:

És az anyag lelke lelked előtt megnyil.

Ötödik:

S u n t  l a c r i m a e  r e r u m, dalolá már Vergil.

A kikiáltó:

Magyar mulattató!

Első:

                            Régi magyar humor.

Egy bohóc (gúnyosan):

Még tán Szcitiából hozta Magyar s Hunor!

Más:

Felejti, ha hallja, akit csak a bú nyom.

A papagály:

Szép!

A kikiáltó:

            A szemfényvesztő!

A királylány:

                                     Édes apám, únom.

(A király halkan beszél a kikiáltóval. Nagy várakozás.)

A kikiáltó:

Király őfelsége bölcs akaratjából
most elbocsáttatik mind e művésztábor…

(Nagy mozgás, ideges suttogások.)

Egy művész:

Milyen megalázás!

A szociológ:

                            Hiába, valódi
művészt ma sem érthet a világ.

Más:

                                                Csak módi!…

A művész:

A javát mellőzik!

Másik:

                          Csőcselék!

A kikiáltó:

                                           Kivéve,
ha művészetének  t e l j e s  sikerére
a fejét rá merné tenni…

(Nagy mozgás.)

Egy hang:

                                     Milyen tréfa!

A kikiáltó:

Mert az a felségnek mától a szándéka,
hogy aki a lányát vidítni próbálja,
ha sikerül, övé fele kincse s lánya,
de ha unalommal nézi a hercegnő:
fogadja a fejét vérpadon a teknő.

(Konsternáció.)

Egy hang:

Terror!

Másik:

          Megalázás!

Harmadik:

                           Önbecsülő szellem
nem tehet ilyesmit.

Negyedik:

                             Az ilyesmi ellen…

Ötödik:

A művészi érték nem függ a hatástól.

Hatodik:

Nem is akad senki!

Hetedik:

                             Hirdetheti százszor!

A kikiáltó:

Kéretik a kürtös kürttel olyasformán
jelet adni hármat, mint a lovastornán.

(Kürtszó.)

Egy bajnok előre feliratkozott már.

(Ujabb konsternáció. Második kürtszó.)

Suttogás:

Nincs benne önérzet?

Másik:

                                 Ki lehet az?

Harmadik:

                                                    Botrány!

(Harmadik kürtszó. A pásztor előlép.)

A királylány (felkönyököl):

Életedet, ifjú, veszteni nem féled?

A pásztor:

Ha gyenge a nótám, nem élet az élet.
Ha dalomra lelkek madara nem rebben,
lelkem tüze nem gyujt tüzet a szemekben,
s szavaim kaviccsát szám hasztalan ejti,
s a szivek tavának gyürűit nem kelti:
annyi a lelkemnek, mint aki van halva.

A királylány:

Életedet, ifjú, felteszed egy dalra?

A pásztor:

Dalra teszi éltét minden igaz dallos,
s ha dalolni gyenge, jókor jön a pallos:
de ki a pallossal mer szembe dalolni,
nem lehet az gyenge, nem lehet az talmi
dalnak katonája, hősen megy a dalra
és kész a halálra, vagy a diadalra
s mint a nap erejét élezik az árnyak,
élesíti éltét árnya a halálnak,
halálos életre gyul daloló szája:
az élet ösztöke a halál kaszája.

A királylány:

Életedet unod, azért nem tudsz félni.

A pásztor:

Dicsérem a halált, mert  s z e r e t e k  élni.
Halál az izetlen életben a fűszer,
s a nulla, amelytől becses a szám tizszer.
Örök élet égne, mint könny kisiratlan
s hiu teher volna, mint gyapju nyiratlan:
enyhület és gyémánt a könny ha kisirjuk
és vagyon a gyapju csűrben, ha lenyirjuk.
S mi a dalos kincse? mi a dalos gyapja?
minden szava, melynek a lelke az apja.
Ha ezt bevihetjük a jövő csűrébe,
mehetünk aludni a sirnak űrébe
s majd akinek nem szól a szivében ének,
a mi gyapjunkból sző ruhát a lelkének.

A királylány:

Pásztorra vallanak szavad és ruháid.

(A lámpák hirtelen elsötétednek.)

Egy női hang:

Iszonyú!

Egy másik női hang:

              Miféle vörös ember áll itt?

(A háttérben, a trónusok mögött, ahol még egy láng csillog, feltűnik egy tetőtől talpig vörösruhás férfi, szemmelláthatólag a bakó.)

A pásztor:

Te vörös vendég a fekete teremben,
Köszöntelek, új szin, szinivó szememben.
Ruhádat a festő jó szinre festette,
hogy nem feketének, de vörösnek vette:
mert vörös a hajnal és vörös az alkony,
a halál a sebben, az élet az ajkon;
vörös az ég, mikor a madárka lelke
fekete fészekben ébred az életre…

Az udvari költő:

Fekete fészekben…

A király:

                             Én gyenge madárkám…

A pásztor:

…mint gyerek a bölcsőn, mint hajós a bárkán;
s vörös az ég, mikor juhaimnak szőre
megtérve aranylik a messze mezőre
s fejhajtva a sorban ájtatosan…

Egy képzelt hang:

                                                Mek, mek.

A király (önkénytelen folytatja):

…egy régi zsolozsmát bólintva mekegnek…

A pásztor:

Igenis, királylány, én vagyok a pásztor,
jöttem palotádba kecskéstől-birkástól,
de a birkám szőre csoda-csoda sárga:
én vagyok a pásztor – s te vagy a madárka.
Fekete fészekben, a barna bokorban
látsz ugy-e, vörös fényt -?

A királylány (húnyt szemmel):

                                         Az ég fele pirban…

A pásztor:

A barna bokorban, fekete fészekben
hallasz ugy-e, hangot -?

A királylány:

                                       Soha, soha szebben.

A pásztor:

Én jövök tehozzád, lélekhez a lélek,
ki rég a mezőben helyetted is élek:
hangom az a halk hang, lelkem a vörös fény;
bűvölt palotádba halálos az ösvény,
de ezer halállal szembe vigan szálltam
kincsemet elhozni, mit teneked szántam.

A királylány:

Pásztorfurulyádat vártam is ám régen –

A pásztor:

Pásztorfurulyámat eltörtem a réten.
Eltörtem a réten hitvány furulyámat
s egyedül lelkemmel indultam utánad.
Kifaragtam lelkem mint egy csodaládát
s számodra beloptam az Isten világát
s mint méhe a mézet, rejtettem, a lépben
s hozom amit láttam, hozom amit éltem.

A királylány:

De mit is láthattál a bus legelőkön,
mit is élhettél ott a puszta mezőkön?

A pásztor:

Láttam a szép hajnalt és éltem a reggelt,
mikor a nap, mint egy nagy lusta gyerek kelt
s álmos kerek arcát kidugta pirossan
egy nagy sima selyem paplan alól lassan.
Ezer apró fodra van a nagy paplannak
s hívják a tudatlan népek Balatonnak.

(Ezalatt teljesen sötét lesz és semmit sem látni, csak a királylány fehérségét, aki lassan, öntudatlan kibontakozik a bő sötét ruhákból és fehér köntösben kikönyököl – és mögötte, a bakó felé, határozatlan vörös fényt, mely lassankint távol hajnalpír és felkelő nap látszatát ölti.)

Láttam a nagy a paplant hányódni sok este,
mintha a lefeküdt nap óriás teste
alatta aludná vad, nyugtalan álmát.

(Világosul. A nap felkel a Balaton partján.)

S láttam üvegsimán, mint egy szűzi párnát.

A királylány (felemelkedve; a trón eltűnt):

De mi ez? hol járok? Az apám nem látom!

A pásztor:

Egyedül vagyunk már az egész világon.
Nem vagy te királylány: ma velem vagy pásztor.
Nézd: a juhaimat terelem mint máskor
de a magam nyáját; és a legszebb bárány
a tied lesz egy szép mosoly édes árán.
Hallga, harang! ott ég a toronynak gombja:
mostan az anyókák mennek a templomba.
De a mi templomunk ez a magas égbolt:
eztán a tied lesz, – eddig az enyém volt.
Amoda a ménest hajtják ki a tóra,
a csikósok hajtják hajnali itóra:
kapar a mén lába és a habot hányja –
de itt a mi partunk tiszta kavicsbánya.
Amodább bokros hely őriz üde titkot,
bokrok alól mélán villog a viz itt-ott:
meztelen ott sokszor fürdik a parasztlány,
karmolja a fent sás barna husát aztán.
Még ha tovább nézel, meglátod a nádat,
napos templomodban sipos orgonádat:
este kel itt ének: felzengnek a gémek
s ezer sip a nádszál kezében a szélnek
és az egész tájat betölti e siphang,
s szól a harang: Bim bam: s szól a kolomp:
                                                             Kling klang.

Beljebb a vető vet; s a lenyugvó naptól
vörös a kéz, mellyel kebelébe markol:
mintha a szivébe markolna a körme
és a saját vérét szórná ki a földre.
Lásd, édes igy reggel képzelni az estét:
ebben az órában térnek meg a kecskék
a deszkakarámba; – ebben az órában
gyul a tűzhely lángja a messze tanyában
s láthatatlan ott ül a lobogó tűzben,
mint hajdan az égő bokorban, az Isten.
Pásztortűz a parton, hűsíteni hevét,
bemártja a tóba sok lobogó nyelvét,
s hogy eladja pénzért a piacon holnap,
készíti a pásztor havát a turónak.
Minek neki a pénz? Selyem keszkenőre.
Minek a keszkenő? Egy szép szeretőre.
Ha feljön a csillag, bokrok alatt várja:
Isten adja, ő lesz szüret után párja,
mint dupla fa törzse összenőtt a réten,
mint az ikercsillag összerezeg égen.
Látod, ez unalmas, e puszta mezőkön
ezer itt az élet e bús legelőkön –

A királylány:

Az élet…

A pásztor:

              Itt sző az élet ezer szála –
és ezer életnek ezer a halála.
Mert ami csak élhet, mind a halálért él:
a bogár, amelyre gondtalanul léptél,
a virág, amelyet szedtél a köténybe,
és amit az ajkad izlelt, a kökényke,
a csillag, amely most elbútt a mennybolton,
a pásztortűz, mely majd este gyul a parton,
a nád, amely, hogyha nem fuj a szél, hallgat,
a szél, amely néha éjeken át jajgat,
mind élet és halál –

A királylány (megfogja a kezét):

                              Pásztor, kezdek félni…

A pásztor:

Madár, kiröpültél kalitodból élni!

A királylány:

Nem, dehogy is félek, leülök a réten:
virág süt ölemben, nap nyilik az égen.
Ülj le ide mellém, pázsit tetejére:
hadd kötök koszorut dalosom fejére.
Korona lesz ám ez! gyémántja a harmat:
réti király, de szép a te birodalmad.

A pásztor:

S tudod-e hogy én e birodalmat únom?

A királylány:

Únod?

A pásztor:

Igen. És ha szememet lehúnyom,
egy más birodalmat fest lelkem az éjre.

A királylány:

De hisz él itt minden!

A pásztor:

                                  Tűzzel feketére
festem egy még élőbb birodalom álmát
s a jegenye helyett festek bele pálmát,
puszta cserény helyett tornyokat és házat,
s az egészség helyett festek bele lázat:
a szegény helyett, ki vérrel veti földjét
és este fáradtan öleli tört hölgyét,
festek bele népet, mely lelkes a kéjben
s hüsül a hő napban, s hevül a hűs éjben.
Mikor a Balaton síma és töretlen,
mint egy szürke tükör zöldszínű keretben,
vagy ha befagy télen, mondom: De jó volna,
ha ez a tó táncra tükörpalló volna!
S mikor a Balaton nagy tornyokat épit
s kezeit felhányja haragban az égig,
mint bábeli pallér, mondom: De szép lenne,
ha ez a zivatar a szivemben lenne.
Az én muzsikusom a haragvó hullám,
s a világon napnál szebb nekem a villám
s lelkemet a vágyam oda-oda huzza,
ahol a villanytól világos az utca.
Fuss messze, ne nézz rám, te fehér királylány:
beteg az én lelkem, mint mételyes bárány;
kerülj ki, mert tőlem elkapod a vágyat,
s beteg álmok ágya lesz a te bús ágyad.

A királylány:

Dehogy is kerüllek, én betegem, árvám,
dehogy is ér téged egyedül a járvány.
Vagy te egészséges, vagy betegek ketten:
betegedni szivem teveled nem retten.
Megapollak csókkal, ápollak is jókkal,
dalra vigasztallak szerető szép szókkal.
Lásd ma zsibong minden, ma méhraj a lelkem.
Tavasz van: a méhraj kiröpült a kerten
és most tele mézzel: izleld meg a mézét!

(Megcsókolja.)

A pásztor:

Most szép ez az élet, szép a világ!

A papagály hangja (belerikácsol):

                                                       Szép, szép!

(A pásztor felkapja kucsmáját és dühösen a hang felé vág. Minden elsötétül.)

A pásztor hangja:

Te ostoba, te csúf, tarka gyalogszárnyas!

(A nagy terem kivilágosul a két sor lámpával. A királylány zavarodottan áll fehér ruhában. A sötét ruha a trónuson látszik. A papagály rúdja mellett a földön hever mozdulatlan.)

A király:

Madaram, mi történt? Jer ide apádhoz!

A királylány (apja elé omlik):

Óh apám, remélek, szeretek és félek.
Apám! meggyógyultam! beteg vagyok! élek!

(Függöny.)