Hirdetés

Murány ostroma – Negyedik szakasz

18 perc olvasás

Murány ostroma – Negyedik szakasz – Arany János

Bethlen Istvánnénak éjjeli szobája
Csendes, mintha volna halottak tanyája,
Azt hinné az ember, nincs benne más élő
Csak az ezüst mécs, mely függ mennyezetéről.

Ott áll pedig Kádas, szemét lefüggesztve,
Gondok között fonta karjait keresztbe:
Gondjai szerzője a hatás lehetett,
Mit a hozott válasz a szép özvegyre tett.

Nem felelt az, foglya izenetét hallván,
Ábrázata elhűlt: hideg lőn és halvány;
Fölkelt a nyugágyról, de visszahanyatlék,
S szótlanul fekszik fél dülésben ott még.

Hímezett vánkosát arcára öleli,
Keserves könnyével zokogja azt teli,
Melyet önt szerelem, önt szégyen és harag,
Kik most kebelében együtt viharzanak.

Majd felszökik onnan. Lángol ábrázatja,
Sűrü zápor könnye tüzét nem olthatja,
– Sűrü zápor könnye még olaj e tűznek –
Meg-megriad, mint kit kísértetek űznek.

“Ezt kelle megérnem” kezdé kifakadtan,
“Megérnem a szégyent, hogy jobbomat adjam.
Legyőzve a makacs természetet bennem:
És nyujtott kezemet vissza kelljen vennem!

“Ha! rút, becstelen kéz, mely unszolva sem kell,
Miért nem vágtak el… miért nem dobtak el…
Miért nem születtél nyomorú bénának:
Hadd okoznál undort: így nem gyaláznának.

“Azt gondolám, kincs vagy – hiu egy gondolat!
Mint nagy drágaságot őrzém birtokodat;
Epedve tekintett rád a férfi sereg:
Te hívem maradtál, s büszke voltam veled!

“Mit nem adtak volna – nem áldoztak volna
Egy szem-intésemre, egy biztató szómra:
Éltet, becsületet, örök idvességet:
Mindent rajtad kivül… hogy birjanak téged.

“És ím…! ez a büszke, ez a gőgös, kevély!
Még véleményt: egy szót, egy semmit sem cserél!
S midőn engem és a szabadság zászlaját
Együtt ölelhetne, inkább választ halált.

“Halált…! mi a halál, ha ismernem szabad?
Ismerni szeretném új vetélytársamat:
Mint ama tükörben, szebb-e képe mása?
S én rútabb vagyok, mint ösztövér csontváza?

“Tudja-é a dölyfös fogoly, mi a halál?
Képzeli-e fagyos ölét, mely rája vár?
Nem borzad-e vissza, nem fázik-e vére,
Nem vágy melegebb kar hév ölelésére?

“Hah! tudja-e mi az: ott állani, szembe,
Fegyvert sem emelni önnön védelemre,
Zúgó füleiben hallgatni az eret;
Mint háborus örvényt szédült feje felett?…

“Egyszer: »suh…« az érnek szétpattan a medre,
Kiront a piros vér, tóvá kerekedve;
De míg az utolsó csepp vér is elakad,
Szenved… ki mondja meg, miféle kínokat?

“Képzelted-e, ember, mily szörnyű a halál,
Hogy azt jegyezéd el, midőn választhatál?
Nincsenek reményid, melyek elhervadnak?
Nincsenek gyermekid, kik árván maradnak?” –

– “Hadd lássa közelrül” szünet mulva kezdi
“Amint váz karjait felé kiterjeszti,
Hadd érezze arcán hideg fúvallatát,
Mely egyet lehell még s… az ember nincs tovább.

“Kádas! a fekete szobába vérpadot!
Ha kész… közel leszek s uj rendelést adok.
Ne állj meg, ne nézz rám: miért vagy oly halvány?
Vígadni akarok kérőm lakodalmán!”

Megfogadta Kádas s ahhoz láta tüstént,
Nem mintha örűlne Veselényi vesztén;
De nem is fél attól, mert nem hiszi soha,
Hogy pártért szerelmet áldozzon asszonya.

Azt ohajtá csak a pártjához hű öreg,
Hogy véleményét a bajnok cserélje meg:
És most e céljához jó eszközi vannak:
Nem a halál, hanem félelmei annak.

Mária sebesen járt körül ezalatt;
Szeme véletlenül egy tükrén megakadt,
Hirtelen megálla, mintegy felijedve,
S monda, képmására mérges szemet vetve:

“Ez hát az a kép, mit szépnek tart a világ?
Melyet, mint egy csudát, kikürtöl és kiált?
Ez hát az a termet – e nyúlánk, pongyola –
Mit tőlem irígyel félország asszonya?

“Rúttá tesz a páncél… nehéz is: levetem.
Benne oly férfias, zordon a termetem,
Oly visszataszító… hideg, mint a halál:
Ily nőtül a férfi iszonyodik talán.”

Csengetett azonban, háromszor keményen,
Mert a szobahölgyek már aludtak mélyen;
Titkába nem akart beavatni nőket,
Azért este mindjárt elküldötte őket.

“Így látott a bajnok” folytatá gerjedten,
“Karcsu derekamat páncéllal öveztem.
Rút sisak borítá szép hajfürteimet,
Elfödé homlokom és képemből kivett.

“Hadd lásson egyszer még. Hadd lásson engemet
Amikor magam is hiszem szépségemet:
Gazdag öltözetben, mely ékszertül ragyog,
Melyben én a hölgyek királynéja vagyok.

“Ha! mily élvezet lesz… majd midőn a vitéz
A halál szemébe összeroskadva néz.
Széttekint segélyért s csak a bakót látja,
Mint villog kezében irgalmatlan bárdja;

“Majd, midőn kezeit ég felé emeli,
De az imádságnak egy szavát sem leli,
Ajka értelmetlen zagyvalékot rebeg.
Szólítja gyermekit, de nem láthatja meg:

“Ah! mily élvezet lesz akkor megjelennem,
Új menyasszonyának nyoszolyója lennem:
Hadd érezze szíve, összehasonlítván,
Mit nyert a halálban, és mit veszte bennem.

“S majd midőn lelkének elnyomott lángjai
Önmegátkozásban fognak kirontani –
És az élet sem kell, ha nem nyer szerelmet:
Akkor dobni gúnnyal a hideg kegyelmet.”

Most közelgni hallván felrettent hölgyeit,
Árnyékba fordítá kisírott szemeit,
Mert nem akará, hogy megsejtsék a nyomot,
Dúló könnyek árja melyet arcán hagyott.

Páncéla kapcsait velök megoldatá,
Legszebb kösöntyűit, ékszerét hozatá,
Köntöst válogatott, s öltözék gazdagon,
Hogy hódítást tegyen mindjárt… a vérpadon.

A vérpad fennáll már. Egyszerű valami,
Melyről semmi szörnyűt nem lehet mondani:
Négyszegű pad, egypár lépcsőig emelve,
Lépcseit és magát födi vérszin kelme.

Rajta áll a bakó, némán és mereven,
Mintha nem is volna érző és eleven;
Olyan ottálltában, mint egy vérbe mártott
Kőszobor, mely visel hosszu fényes bárdot.

A teremnek fala merevül fekete:
Sötétebb időknek munkája lehete,
Mikor mintegy házi szükségnek tartatott,
S ily célokra, mint ma, többször használtatott.

Ajtaja kettő van: közepen és balra,
Emennek ablaka fátyollal takarva,
Amaz kettős ajtó, a folyosóra ki, –
Keményen csukódvák egymáshoz ajaki.

Nyilnak most. A bakó megmoccan és figyel,
Arra tekint apró fényes szemeivel,
Látja jőni Kádas megett a bajnokot,
Kit hat erős szolga fegyver közé fogott.

A hős arca nyugott, léptei szilárdak
Legrövidebb útján a szörnyű halálnak,
Viselete komoly, elszántsága erős,
Mely a félelemmel távol sem ismerős.

És ha választani jőne egy idegen:
Melyik ezek közzül aki halni megyen,
Változékony arcról vetve hozzá, talán
A bakót magát is inkább választaná.

Midőn a kis csapat a vesztőpadig ért,
Kádas megszólítá kérőleg a vezért:
“Ím, látod a pallost; ez nem játék, lovag;
Ne erőszakold ki tőlünk halálodat.

“Még nem volna késő; nem kerül egyébbe:
Egy ajkmoccanásba, egy hitvány igébe,
Hogy élet, szabadság, hatalom, szerelem –
Nagyobbá mint valál s boldogabbá tegyen.

“Hisz’ szabadságodnak van-e illőbb ára
Mint a szabadságnak kelned oltalmára?
Miért még akkor is ez árt sokallanod,
Ha Szécsi Máriát fölöslegül kapod?

“És vajon e hölgyet mikép győzheted meg
Tiszta szándokárul ajánlt szerelmednek,
Ha az áldozattal ekkép fösvénykedel,
Midőn nem bűnre készt, sőt erényt követel?

“Bizony, hidd el nékem, kiomolhat véred,
S asszu hamvaidból kihalhat a féreg,
Mégsem hiszi ő, hogy e vakmerő tettet
Nem váráért, hanem szerelemből tetted.”

Mondott volna Kádas akármit egyebet,
Veselényi szívén nem vágna uj sebet,
Sebjei, amelyek előbb fakadának,
El vannak zsibbadva, és többé nem fájnak.

Megszokta volt immár a halálnak képét,
Kezde lassan-lassan kötni vele békét;
Sőt, mint rossz számoló tévedésből a kárt,
Nyereségnek kezdte számítni a halált.

Minek éljen? ugymond, mi öröme benne?
Élete ezentúl csak gyalázat lenne;
És a szabadsággal, nyerne bár, mit érne?
Csúfos hadi törvényt vonnának fejére.

Így – midőn hűségét halállal pecsétli,
Annak tisztaságát a világ nem kétli,
Legnagyobb vétkéül vak szerelmét rója,
Hogy oly könnyen hajlott az asszonyi szóra.

Sőt szerelme – oh szív csudás önzései! –
Édes bosszut hitt a halálban rejleni:
Méreg-édes bosszut, hogy, ha neki vége,
Gyötri majd a hölgyet kisértő emléke.

Ily gondolatokból veve nyugasztalást
És ilyen alakban szokta meg a halált;
De száz rémarca van e rút szörnyetegnek:
Mást mutat, ha egytől a szív nem ijed meg.

Iszonyúvá lön most, Kádas szavaira.
Tehát mégsem hinné szerelmét Mária?
Hát csak rajtavesztett kalandornak veszi,
Ki mindezt csupán a vár fejébe teszi?

Ím meghal, anélkül, hogy akiért elvész,
Hígye, méltányolja, tisztelje szerelmét!
Oda lesz, mint olyan levélnek írati,
Melyet olvasatlan éget el valaki!

És meghal anélkül, hogy legördült feje
A kegyetlen nőben szerelmet költene,
Szerelmet, mely annak, halál órájaig,
Bosszút teremjen: a megbánás kínjait.

De mit tegyen hát most? megszegje a hitet,
Melyet zászlajának hűségére letett?
Elfogadja ez egy gyalázatos útat,
Melyen szerelmének céljához eljuthat? –

E gondolat kellett, hogy csüggedő lelke
Nagyságát, erejét ujfent visszanyerje;
Arca elszántságot öltözék magára…
Rendületlen hágott a vérnek padára.

Szóla ott, bal kezét megfeszítve mellén,
S jobbját ünnepéllyel ég felé emelvén:
“Bizonyságom Isten, aki ottfenn lakik,
Mily igen szerettem… amaz egy valakit.

“De ha nem elégli amit eddig tettem,
Ha kevésli amit zálogul vetettem:
Szép szabadságomat, reménydús éltemet –
S áldozatul kéri ép becsűletemet:

“Úgy, bár jogtalanul vett is rajtam erőt,
– Miért tiltakozom Isten s világ előtt –
Áldozatul inkább életemet adom…
Mely szerelme nélkül úgyis rideg, vadon.”

Azzal térdre hullva könyörög magában,
Istennek ajánlja lelkét egy fohászban;
– Méltóság van arcán, nyugott, lelkigható –
És szól erős hangon: “Most vágj, ha mersz, bakó.”

De a bakó nem vág… bámul meglepetve:
Suhogó selyemben hölgyalak siet be,
Melyen a legtisztább, a legszebb nőiség
Királyilag űli diadalünnepét.

Szenvedély-ragadtan siet a vérpadra,
Megáll a hős előtt, és szól kezet adva:
“Vitéz, vedd jobbomat… csudát tesz erényed:
Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet.”

Veselényi fölnéz, hallja e szavakat,
Szeme, szíve, vére, elméje elakad,
Remegő kezében érzi a hő kezet:
Összefoly lelkében remény, emlékezet.

Megtapintja fejét, mintegy kételkedve,
Hogy élő embernek ily álma lehetne:
Hát majd, ha föleszmél hogy való amit lát,
Megbirja-e szíve üdvének rohamát?

Nem birta volna meg földi gyarló kebel,
Hogy ily boldog legyen s mégse repedjen el,
Mégse váljon mennye küszöbén semmivé,
Csak az oly erős, mint a Veselényié.

Eldobá a multat kínzó álom gyanánt
A valóért, melyet a jelenben talált,
S gyötrelme feloszlott e pár feddő szóba:
“Oh Mária, miért e kegyetlen próba!”

A hölgy elpirult a feddő szemek előtt,
Mosolygva emelte föl a térdepelőt:
Fölkelt Veselényi, a délceg levente,
S tündöklő aráját szívéhez ölelte. –

Nem esett inyére az öreg Mártonnak,
Hogy a dolgok itten ilyeténkép folynak,
Bosszusan vakarta üstökének helyét,
Köszörülte torkát és csóválta fejét.

Végre nem állhatta hogy ki ne fakadjon:
“Asszonyom” zsémbele, “ez igen jól vagyon,
Igen szépen vagyon, én megnyugszom benne,
Ha nem nyugonnám is, tudom egyre menne.

“De talán jó volna megkérdeznéd elébb:
Ha belé egyez-e Muránybeli nép,
Hogy a várt, melyet ők védnek, más kézre add
S vele ráadásul őket mint juhokat.

“Mert, bár tied a vár, az őrség is tiéd,
De Rákóczi birja a katonák szivét:
Csak egy lázasztó kell… aztán ki bir velek?
Isten óhat ugyan, de én nem felelek.”

Szóla és megindult, távozni akarván,
Hanem Veselényi megragadta karján:
“Itt maradsz,” mennydörgé, “te itt fogsz maradni,
A többi nép alszik, nem ér rá lázadni.

“Hűséges szolgáid ezek itt, asszonyom…?
Mint ura e várnak, nektek parancsolom,
Fegyver közzé mindjárt e vén árulóval
S le kell vágni, ha zajt ütne csak egy szóval.

“Addsza kardod, öreg, arra szükségem lesz:
Vissza kell sietnem váró seregemhez;
Jó erős a hágcsó: ha megbirt engemet,
Mért ne birna meg egy csapat emberemet.”

Mária csudálva nézett jegyesére;
De bezzeg kihült a szegény Kádas vére,
Kit a hajduk s bakó, mint hiv új cselédek,
Fegyver alá venni legott sietének.

Nem birta megoldni a kard szíjazatját,
Rajta járt a keze, mégsem lelte csatját,
Megtalálta végre, búsan kipeckelé
S fanyalogva nyujtá Veselényi felé.

De az másra figyelt: hirtelen valami
Lábak topogása kezde hallatszani:
Megnyilt a nagy ajtó és rajta bejöttek
Solymosi, Vadászi, Gábor Pál és többek.

A derék Solymosi bosszut állva vetett
A vezérre győztes, büszke tekintetet:
“Uram vezér, téged szabadítni jövénk:
Jer velünk, szabad vagy, a vár pedig miénk.”

Veselényi alig mert hinni szemének
Amint hű vitézi begyülekezének;
Meglepetve kérdé: az égből estek-e,
Vagy honnan teremtek ily váratlan ide?

“Nem az égből estünk” vén Solymosi felel,
“Inkább mély pokolbul vergődtünk ide fel…
Ámbár, amint sejtem, már szükségtelenül.
De hisz elbeszélnem semmibe sem kerül.

“Nem sokat ér, ha vén, ez az emberféle,
Másnak és magának van csupán terhére,
Sokat fekszik, mégis keveset alhatik, –
Tán, mivel majd ráér az itéletnapig.

“Kehel-kahol mindig; itt is fáj, ott is fáj,
Hol egyik, hol másik nyilallás kezdi rá,
Sebje, amit egész éltében felszedett,
Meg-meg újul, mint a fájós emlékezet.

“Az álom szép leány; a vén nem kell neki,
Irtózva fut tőle, hiába kergeti:
Ellenben az ifjat ölébe fogadja,
S arcát símogatván szépen elaltatja.

“Rajtam is ugy történt. Vén szemem, hiába
Hogy oly sokat nézett élte világába,
Nem akart alunni tegnap egy mákszemnyit,
Soká nézte fájva a fekete semmit.

“Fölkelék tehát és mentem a mezőre,
Ott vártam az álmot egy part megé dőlve,
Láttalak, vezér, a vár felé sietni,
Unatkoztam úgyis, kedvem jött követni.

“Messziről kisérlek, fel a várig épen;
Hallom a siket zajt a rés közelében;
Gondolám: vigan megy ottfenn a lakoma!
De az ördög benne a násznagy, a koma.

“Inam szakadtában sietek lefelé:
Vadászit az Isten útamba rendelé,
Így s így van a dolog, elbeszélem neki:
»Megmondtam« kiált ő, »hogy most nyakát szegi!«

»De, bajtárs, az idő,« mondok, »igen drága,
Egy pillanat is sok a sopánkodásra,
Ott a kötélhágcsó, készen vár bennünket…
Vagy rabbá hagyjuk-e lenni vezérünket?«

“Azonnal Feketét küldjük siettébe:
Vezesse hadunkat fel, a vár elébe;
Kis csapatunk pedig némán indul, halad,
Mint fellegek árnya, mely a mezőn szalad.

“Csakhamar rálelünk a kötélhágcsóra,
Feljutunk a hosszu régi folyosóra,
Ott bevárjuk egymást és nyugodva késünk,
Míg lecsillapodik fáradt pihegésünk.

“Most hol keressünk fel – az volt a bökkenő –
Hogy zajt, verekedést ne idézzünk elő?
Lármát kiált az őr, ez éji vészkakas:
Kibúnak a baglyok, s fogva marad a sas.

“A kakasnak kell hát előbb szegni nyakát,
Hogy ne háborítsa a csendes éjszakát;
Titkon elfoglalni minden őrhelyeket,
Fegyver alá venni az őr vitézeket.

“Úgy lett: az őröknek elnémúla nyelve,
Megnémítá azt a halálnak félelme.
És most nagy fordítást tenne e kis csapat…
– De, sejtem, nagyobbat tettél, uram, magad.”

Nem várta a hős, hogy végződjék a beszéd,
Megrázta erősen az ősz bajnok kezét,
A jobbot; – szabadon lévén pedig a bal,
Letörlé az öreg hév könnyeit avval.

Ekkor Veselényi, a vitézek felé
Nyájasan fordulva, szavát fölemelé:
“Bajtársak! a hajnal, mely imé ott derül,
Emlékezetes lesz Murány hőseirül.

“Tettetek dicső, de én is követelem
Hogy babérotokat megosszátok velem:
Ki ily erősségnek lettem hódítója,
Mikép…? Isten annak a megmondhatója.”

Szóla, s elhagyandó a rémség tanyáját;
Jobb karjára fűzte mosolygó aráját:
Megnyilt minden lélek, megnyilt minden ajak,
S a szép párnak öröm-éljent riadtanak.

Csak az öreg Kádas, csak ő áll ott félre,
Nézvén szomorúan a nemes vezérre,
Ott tartá, leoldva, fegyverét kezében
S mindenféle dolgot forgatott eszében.

“Uram, ha már igy van” megszólala végre,
“Hagyd ez ócska vasat felkötnöm helyére;
Már kopott: de van még belőle valami,
Hűségem irántad megbizonyítani.”

“Kösd fel” mond a vezér, vállát veregetve.
“Kösd fel, öreg,” monda Mária nevetve,
“Most legyőzeténk, de csak azért hódolunk,
Hogy biztosabb legyen egykor diadalunk.”

Távoztak. Lenn pedig megperdűl a dobszó,
Harsog hahotával a réz tárogató,
Felriad az őrség… markában fegyvere:
De nem viaskodni, hódolni jön vele.

És mire a napnak felkelő sugára
Röptében pihenni száll magas Murányra,
Csattogó zászlókat, mint győzelmi jelet,
Lobogtat a hűs szél a nyilt kapuk felett.

Pénteki nap lévén mely reájok viradt,
Nem ültek menyegzőt e baljós nap miatt.
Murányt Veselényi két éjen, két napon
Megrakta Fülekről éléssel gazdagon.

Harmadnap a völgyet hadsereg telé be:
Rákóczi zászlai, Illyésházi népe,
Fenn mozsarak zúgtak s tomboló vitézek
Termetes kupákkal leköszöngetének.

Néz föl Illyésházi, fölnéz keseredve,
Nem jön az áldomást elfogadni kedve:
Mély völgyén Muránynak, mint tolvaj, elhalad,
Meg sem áll hadával, a büszke vár alatt.

***

[1] Gyöngyösi szavai. A. J.

[2] Bösény: lantorna. Hártya, mit üvege gyanánt használtak:
ablakhoz, lámpához. A. J.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!