Hirdetés
Hirdetés

Murány ostroma – Harmadik szakasz

Murány ostroma – Harmadik szakasz – Arany János

Murányalja megett, délszaki oldalon,
Tiszolc felé menve domborul egy halom,
E halom lejtőjén feküvék a tábor,
Tetején piroslott a vezéri sátor.

Megszállotta immár a völgyet az este.
Szürke félhomálya áradozni kezde,
Lassan elborítá a tábort, a halmot,
A sátort s vezért, ki a tetőn andalgott.

Ott áll Veselényi a halomnak ormán,
Domború mellében új szerelme forrván,
Ifjú még szerelme, van sebes növésben,
S már is kínosan fér öblös kebelében.

Szemeit függeszti magas Murányvárra,
Melyen ég a napnak visszavert sugára:
Azt reméli tán, hogy valamint e kövek,
Úgy gyul szerelmétől asszonya szive meg?

Vagy talán azt nézi kétes borongásban,
Gondolati láncként fűződvén egymásban,
Mint ver a kő vissza minden szál sugarat,
S maga kemény, hideg, érzéketlen marad…?

De im, jó jel gyanánt – ha nem csak képzelet –
Galambcsoport szállong az őrtorony felett.
Fejér szárnyaikat megfestette a nap,
S megannyi aranyos lepkének látszanak.

Jöttök-é, szerelem s hűség madarai,
A váró kebelnek édes hirt mondani?
Hoztok-é a hősnek – ami üdvet áraszt –
Szécsi Máriától örvendetes választ?

Nem, azok nem jőnek, nem, azok nem hoznak:
Párosan enyelgnek, vígan múlatoznak,
Alantabb sötétlik, a szikla oldalán,
Egy… holló? vagy ember? az a hírnök talán.

Sem holló, sem ember a bércösvényen már,
Elhagyá Murányt is a végső napsugár,
Tornyai sötéten merednek a falon,
Vár és szikla együtt egy óriási rom.

Elszállt az esthajnal a hegytetők felett,
Bő harmatot síra búcsukönnyek helyett.
Ormokon és völgyön gyászos éjtszaka ül,
Búsan feketéllik az őrtüzek körül.

A vezér ott áll még háborus kebellel.
Érkezik azonban Kádas a levéllel,
Kézbe adja és megy, tovább szónak sem áll,
Vissza a teljes hold kelő világánál.

Veselényi pedig sátorába mégyen,
A pecsétnek színén megdöbben keményen,
Felszakasztja mégis, bár retteg előre,
S tartalmát ekképen olvassa belőle:

“A levél írója, ha válaszát várja,
Maga jőjön annak elfogadására,
Most kitüntetheti férfi-merészségét
S bebizonyíthatja szerelme mélységét.

“Éjfélkor, a várnak északi oldalán,
Egy ablakfény alatt kötélhágcsót talál:
Azon siessen fel, hallgatva, egyedül;
Belépve megtudja sorsát, hogy mire dűl.”

A vezér habozott egy kevés ideig,
Megfordult eszében, hogy tőrbe ejthetik,
Gondolt ó mesékre, szomorú példákra,
Férfiaknak ártott női ravaszságra.

Sokkal ébrebb volt ám szörnye szerelmének,
Hogysem elringassa régi mesés ének,
Sokkal kívánatosb vére kiomlása,
Hogysem gyávaságát szíve hölgye lássa.

Azt is átallátta, hogy, ha van reménye,
Csak az elmenésből csillog az feléje:
Ellenben, ha marad, úgy Szécsi Mária
Kezéről örökre le kell mondania.

Azért Vadászi Pált hívatja magához
És ily szókat intéz kedves hadnagyához:
“Kedves jó vitézem, leghívebb emberem,
Nekem még az éjjel Murányba kell mennem.

“Hogy miért, ne kérdezd, mert azt meg nem mondom,
Azt tudod, hogy a vár gondja főfő gondom,
Most sem teszek olyat, megnyughatol benne,
Ami terveimnek ártalmára lenne.

“Jóval éjfél előtt, egyedül megyek ki,
Amiről kivűled nem fog tudni senki,
Azalatt te a rád bízottakat teszed
S legmélyebb titokban ezeket végezed:

“Kiszemelsz száz embert a legjobbak közül,
Összegyüjtöd szélen, valamely tűz körül,
Csörgő fegyverüket fűvel némíttatod,
Zörgő sarkantyúik szíját leoldatod.

“Jeladásra vártok, hallgatózva, készen:
Föltekert mordályom köntösujjban lészen,
Ha rosszúl találna kalandom kiütni,
Módot ejtek azt egy ablakon kisütni.

“Csendes éj van: a hang lehallik bizonnyal;
Hallván, talpra keltek és jöttök azonnal,
Felmásztok Murányhoz s éjszaki oldalon
Kötélhágcsót leltek függeni a falon.

“Felhágtok e lépcsőn, és ha ottfenn lesztek,
További parancsot akkor tőlem vesztek;
Oly dolgot viszünk ki, mely hirünk megedzi,
Fejünk hervadatlan babérral övedzi.

“Ha pedig a hágcsót nem lelnétek ottan,
Jele, hogy Murányban fogságra jutottam:
Akkor nincs egyéb mód… nem vezet célra más…
Mint véletlen, elszánt, teljes megrohanás.”

A hadnagy merész volt, néha vakmerő is,
Életét kockára sokszor tette ő is:
Mégis elszörnyedt most, hallván e szándokot
S felhordott ez ellen minden józan okot.

De van-é ok, amely nyomna csak felényit,
Mint az a kettő, mely vonzza Veselényit,
Szerelem, becsűlet, kettős küzdelmi bér,
Hősi életével mindegyike fölér.

Engedett Vadászi, engednie kellett;
De legott agyában merész terv szülemlett:
Haderőt javaslott a hágcsón vinni be,
S egyéb kaland helyett, a várat venni be.

A vezér azonban, e nem várt szavakra,
A tanácsló ellen gyult nemes haragra,
Felelés helyett csak elfordúla tőle,
Forduló szeméből villámokat lőve.

Érezé Vadászi, sebheté őt mélyen
Ez a néma feddés a vezér szemében,
Észrevette mindjárt hogy amit ajánla,
A cselt Veselényi aljasnak találja.

Abbahagyta hát azt megkövetés gyanánt,
És egyebet nem kért, egyebet nem ajánlt,
Csak hogy vészes útra ne keljen egyedül:
Hagyja őt legalább menni kíséretül.

De vezére abba sem egyezett belé,
Küldte, hogy végezzen amikép rendelé.
Távozott a hadnagy: Veselényi pedig
A rejtélyes útra tette készületit. –

Eközben az éjnek tündér fejedelme
A mennyre királyi székét fölemelte,
Rajt’ ült maga, s a hold, szép szende arája,
Félénk szerelemmel símul vala rája.

Az ég szürke boltja keleten tiszta volt,
A nagy országútig nem födte semmi folt,
Szerény csillagocskák álltak őrt, csoportban,
Királynéjok körül, illemes távolban.

Nyúgaton ellenben halkal emelkedtek
Óriás sziklái sötét fellegeknek,
Tarajos tetőik messze kihajlának,
Mintha minden percben földre szakadnának.

Messze, a látkörnek nyúgati legalján;
Vad vihar szágulda, szekéren nyargalván;
Rezgett a föld háta lassu morajától;
Szikrát hányt a felleg lova patkójától.

Most előre küldé gyenge hűs fuvalmát,
Mely tovább lehellte az őrtüzek hamvát,
És a lenge álmot, mely könnyedén fedte,
Az őrök szeméről el-ellebbentette.

Csendes volt a tábor, mély álmát aluván –
Mint a vér mezeje öldöklő harc után,
Melyen a halottak vérfagyasztó csendét
Egy-két álomszerü hörgés zavarja még.

S mint ott, a halálnak termékeny határán,
Olykor egy-egy árnykép széttekint, felállván,
De megint leszédül a földre (ah, hogy a
Lelkére nőtt álmot örökké alugya!)

Ugy állt, ugy feküdt le itt egy sötét alak;
Csakhogy nincs halálköd szempillái alatt,
Testén volt elég seb, de már egy sem vérzik…
Legfölebb az idő változását érzik.

De mint eleven seb, melyre balzsam helyett
Irgalmatlan orvos szíta izzó szenet,
Ugy ujúl örökké lelkének egy sebe:
Kedves ember által bántott becsülete.

Solymosi ez, a vén; – vénebb koru, hogysem
Elvett bántalmakat álomba temessen:
De nem oly vén, hogy ha bosszúlni akarna,
Ebbeli segélyét megtagadná karja.

Nem talála nyugtot éji sátorában,
Ridegen virasztott az alvók sorában,
Bosszusan hallgatva egyik avagy másik
Első álmu szomszéd éles horkanásit.

Kelt tehát, s mikép ezt egyébkor is tette,
A tábor őreit sorra kerülgette;
Most elvégezé azt, s a táboron kivűl
Félreeső árnyas helyen alunni dűl.

De hiába nyitja s húnyja szeme héjját
Ki- s bezárva ennek két ezüst rostélyát,
Mert az enyhe álmot nem rekesztheti be
Benső küzdelemtől éber szemeibe.

Nem vala szivének egyébb óhajtása,
Mint hogy Veselényit megtorolva lássa:
Megboszúlva bátor, dícséretes tettel
És egy diadalmas büszke tekintettel.

Míg igy tépelődnék húzamos ideig,
Sík gyepen nyugasztva fáradt tetemeit,
Egyszer – amint füllel földön fekve vala –
Mintha tompa, csendes dobogást hallana.

Felüté fejét, de lecsapá megint, mert
Tiszta holdvilágnál a vezérre ismert,
Aki, burkolózva sötét palástjába,
A tábor felől jött Murány irányába.

Várta hogy haladjon: halkan emelé fel
Magát félkönyökre s kísérte szemével,
Majd fennült sokáig, azután felálla
S ballagó léptekkel indult meg utána.

Messziről követte, nem, hogy elérhesse,
Csak, hogy szemeivel folyvást kisérhesse;
Egyszer elvesztette: az ég borulása
Elfödé előle, nem hagyá, hogy lássa.

Egyszersmind nyugotról megzúdult a vihar
Csapkodván az erdőt széles szárnyaival,
Közelebb közelebb hallott mormolása;
Búgó bömbölése, füttyös sipolása.

Rémes, idomtalan, óriás fellegek
Lomha testeikkel átfekvék az eget,
Holdat, csillagokat éktelen, mogorva
Csudás szájaikkal elnyelének sorra.

Az apró, tüzelő villámok feljöttek,
Mindmegannyi hosszu lángkigyóvá nőttek,
Mérges üvöltéssel víttak a felhőben
S nagyokat csattantak olykor, leesőben.

Egy percben a menny, föld villámfényben égett,
Más percben lesulykolt vastag sötétség lett:
Mintha a vihar, hogy gazdagítsa magát,
Kirabolta volna a napot s éjszakát.

A vezér azonban nem gondolt veszéllyel,
Szembeszállt viharral, birkozott a széllel,
Úti szövétnekül villámfény vezette,
A sötétben utja célpontját kereste.

Magasan a várnak éjszaki oldalán,
Halvány lámpa rémlett égni annak falán,
Ködszerűn sillámlott kétséges világa:
Irányában a hős bércről bércre hága.

Régen elvesztette azt a sziklaösvenyt,
Mely Murányaljától a várkapuig ment,
Most magának kellett föllelni az útat
Melyen küzdelemmel a falakig juthat.

Olykor, ha a felhők lángseb módra nyilván
Szemvakító fénnyel lecsapott a villám,
Olykor meg-megállott, s fénybiró sas szemmel
Kémelé az útat, merre mehessen fel.

Ha pedig a szilaj tűzroham kiége
S összecsapott az éj sűrű sötétsége
És meg mert jelenni várfalon a ködfény:
Megindult a bajnok; feljebb erölködvén.

Így folytatta utját, míg egyszer fölére
A Murányt emelő sziklák tetejére,
És megállt pihenni, hol a töves falak
A szirtkaponyába gyökért bocsátanak.

Felleli a hágcsót, a függő kötelet,
Halad ingadozva sötét mélység felett –
S amint egy-egy villám lobban el ujonnan
Rettenetes lőn a letekintés onnan.

De azért nem szédült, ment fölebb merészen,
Feljutott s belépett a nagy ablakrésen,
S amely pillanatban a hágcsót elhagyá,
Akkor ért Solymosi a várablak alá.

Feltekintett arra: egy ragyogó villám
A belépő vezért láttatá meg nyilván;
Most sötét lön ujra; a merész öregnek
Kezei a hágcsón kétesen remegtek.

E percben füleit tompa nesz üté meg,
Hallatszott felülről, mintha küzdenének,
Megfeszített lábak súlyos dobogása,
Titkos erőszaknak vad dulakodása.

Közbe hallott néha egy csikorgó nyögés,
Amelybe kitört a néma erölködés,
Egy-egy káromkodás dörmögő darabja
Fog közül bocsátva, meg’ visszaharapva.

Solymosi fölfelé sietett ezalatt;
És már a hágcsónak legderekán haladt,
Fenn a tompa küzdés folyvást hallatott még,
De úgy vette észre, mintha távolodnék.

Végre sürüebben dobogtak a lábak,
De lágyabb ütéssel, amint távozának,
S tisztán kivehette dörgeni a vezért:
“Áruló zsivány had! meglakoltok ezért.”

Megfeszíté mostan izmai erejét
Hogy hamar elérje a hágcsó tetejét,
S nem soká, az ablakrésbe kapaszkodván,
Végigtekinthete annak boltos odván.

Hosszu, elhagyatott falsikátor vala
Melynek távolába kémlő szeme hala,
Melyet függő lámpa homályos bősénye[2]
Megől világított egy mécs fakó fénye.

Nem nyilt abból ajtó sem jobbra, se’ balra
Szája egyenesen szolgált az udvarra,
Most az is sötét volt, de, ha villant az ég,
Fénye innen és túl egybetalálkozék.

E szűk folyosórul (ismeré Solymosi)
Hányták le a várnak régi birtokosi,
Akit el akartak veszteni s innen vett
Mellette a bástya hóhérbástya nevet.

Nézett s hallgatódzott ottan egy darabig,
Anélkül hogy látna s hallana valamit;
Egyszer kialutt a mécsnek fakó fénye
S láthatatlanná lön a lámpa bősénye.

Lebocsátkozék most a fogas kötelen,
Jártasan tekergett a sziklaösvenyen,
Melyen biztosabban jött imént fölfelé
Veselényinél, ki azt ugy nem ismeré.

Ez alatt kifogyott az ég a villámból;
Hulló szövétneke már sehol sem lángol,
Gyorsan száguldozó fekete fellegek
Meddő csoportjai boritják az eget.

Elszállt a vihar, de a felleg nem sira
Engesztelő záport pusztult nyomaira;
Itt-amott ha egy-két csöppet elhullatott,
Zúgó szelek szárnyán az is fennakadott.

Solymosi nem soká a táborhoz ére
S ráakadt Vadászi kisded seregére,
Mindjárt félrehitta Vadászit, Feketét
S elmondá azoknak a vezér esetét.

Ott a három hadnagy mély tanácskozással
Húzamos időig suttogott egymással;
Végre elvált tőlük a derék Fekete
S a táborba vévén útját, elsiete.

Ellenben a kettő inte a csapatnak…
De mig ők Murányig küzködve haladnak,
Sólyom szárnyaidon, oh tündér képzelet!
Hagyj a sziklavárba felrepülnöm veled. –

Szép hölgye a várnak tünődik magában,
Nyugtalanul víraszt éji szobájában,
S mintha tán szerelem ellen védné magát,
Harcias páncélban tölti az éjszakát.

Néha gazdag bíbor kerevetjére dül,
Majd sebesen jár-kel és beszél egyedül;
Most leűl, majd feláll; nyughelyét nem leli;
Arcán indulatok változó jelei.

Csend van körülötte, a vár népe alszik,
Csak a kisded óra szívverése hallik,
Arra veti néha nyugtalan szemeit,
S elmerengve nézi szobor-isteneit.

Gyakrabban tekinget a mutatólapra,
Hogy siet, hogy késik, bosszankodik rajta:
Éjfélig hibául késedelmét veti,
Akkor sietését rója vétkül neki.

Tán azért nincs nyugta, attól látszik félni,
Hogy kelepcéjébe nem jut Veselényi,
Tőrét bizonyosra hasztalan vetette,
A vezér átlátott cselén s kinevette.

Ím, az éjfél elmult, nincs semmi nesz mégis,
Mely előbb viharzott, már hallgat az ég is:
S tán alszik a bajnok édesen álmodva,
Hasztalan ül Kádas lesben ólálkodva.

“Esztelenség is volt” monda “amit tettem,
Hogy színes szavakra tervem építettem,
S pártom érdekébe’, jó remény fejébe,
Gyöngéd becsületem kockára vetettem.

“Hisz’ tudhattam akkor s tudtam jó eleve,
Hogy nincs szerelmének mélysége és heve,
Hidegen kiszámolt aljas hadicsel volt,
Hogy bukjék el a vár s egy nő tiszta neve.

“Mint írja előre: »Ne vedd hizelgésnek,
Ha híred beszédit tartom mind kevésnek
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve, ámultomban alig jutok szóhoz.«

“A látott valóhoz! s »mely lelkem átrezgi
Nem birom az érzést szóval kifejezni…«
Mind szépen kigondolt hazug érzemények,
Csalhatlan tanúi színlelt szerelmének.

“És én” folytatá most tüzzel, kifakadtan
“E csalárd beszédre kézvonásim adtam!
Titkos helyet tűztem a találkozásra…
Lesz mit magyarázni egyre avagy másra.

“Ah! ha Veselényi mint győzelem-jelet
Fogná mutogatni a kapott levelet,
S kacajt indítnának Szécsi Máriának
Férfiak iránti büszkesége felett…

“Nem, nem…! De láb kopog, hozzám valaki jő…”
Pedig ki volt volna egyéb az érkező,
Mint az öreg Kádas, aki örömittan
Benyitott s kiálta: “Veselényi itt van!”

Megdöbbent a szép hölgy Veselényi nevén,
Megrezzent a lelke mint a nyárfa-levél,
Sohasem érezte ily gyöngének magát,
Egy szóra sem birta megnyitni ajakát.

Ő, ki félt az imént, hogy a hős elmarad,
Ravaszul kivetett horgába nem harap,
Most, midőn kezében a várt győzedelem,
Azt látszék kivánni: bár ne volna jelen!

Végre, hogy zavarát némileg fedezze,
Örömet szinlelvén: “hol van ő?” kérdezte;
Erőltette hangját, de minden csengése
Mellett elárulta őt a hang rezgése.

Kádas elbeszélte diadalérzéssel
Az álarcosok mit tettek a vitézzel,
A sötét zugolyból hogy rohantak elé
Gyorsan a belépett Veselényi felé.

Hogy ragadták őt meg, aki szerencsére
Fegyvert sem vonhatott maga védelmére,
Egy mordálya volt, de az a küzdés alatt
Nyakából lefoszlott köntösében maradt.

Hogyan hurcolák el záros helyre rabul,
Honnan (biztositá) élve nem szabadul,
Csak, ha felfogadja eskü szentségével,
Hogy Rákóczihoz tér egész seregével.

De a bajnok, ámbár mint a zárt oroszlán
Dúl-ful, árulói vérét szomjuhozván:
Készebb elviselni örökös rabságot,
Mint e feltétellel nyerni szabadságot.

Most kikelt az özvegy őszinte haraggal:
“Ha! mily durva bánás egy nemes lovaggal;
Utána zsiványkép lest hányni bokorbul,
Hát megől ráütni s rabbá tenni orvul.”

Kádas álmélkodva nézett asszonyára,
Nem lőn gondolatja, elméje megálla;
Végre, összeszedvén a hallott szavakat,
Kérdé: “Avagy nem így rendelted-e magad?”

“Igen” felelt a hölgy “s te, amint elleséd,
Mit szól belőlem a megsértett büszkeség,
Siettél – hogy közbe ne jőjön valami –
Azt vad mohósággal végre is hajtani.

“Ki hitte, hogy eljő! ha ezt hittem volna,
Kormányozó tisztem nem úgy vittem volna…
De nem hivém azt, és azért adott neked
Haragom játéka olyan rendeletet.”

“És most, midőn eljött” csudálkozék Kádas,
“Panaszra nem tudom miért nyitod szádat;
Szerencsédet, midőn a vár felszabadul,
Miért kárhoztatod megfoghatatlanúl.

“Magának köszönje… senkit ne okoljon…
Rajta állt eljőni, vagy maradni otthon…
Nem hoztuk erővel: ha mégis megjelent…
Szorult állapotunk minden bánást kiment.”

“Oh!” felelt Bethlenné “nincs szorult állapot,
Mely lemossa rólunk ezen gyalázatot:
Cél az aljas eszközt soha ki nem menti,
S itt nem Veselényit veti okul senki.

“Íme ő elszánja magát jóhiszemmel.
Bátorítja keblét hősi szerelemmel,
Bérceket mász éjjel, viharban, egyedül,
Ellenséges várba lép fegyvertelenül:

“És mi bizalmáért miképen fizetünk?
Lábára véletlen bilincseket vetünk,
S kit virágfüzérrel szerelem csalogat,
Rút árulást talál s nehéz rabláncokat.

“De, bár viszonozni szerelmét nem fogom,
Őt azért büntetni van-e méltó okom?
Égő szenvedélye, bár nyugottan nézem,
Nem érdemli-é meg hideg tisztelésem?

“Ah! a világ előtt – ilyen úton győzve –
Engem kárhozatos árulás szeplőz be,
És míg őt dicsővé teszi a szerelem,
Én varázsló névnek átkait viselem.”

Erre hallgatás lön egy darab ideig:
A hölgy sorra nézte fénylő fegyvereit,
Vagy talán szemei csak tévedezének,
Nem levén bennök a kormányvivő lélek.

Kádas pedig ott állt egy állóhelyében,
A hallott beszédet forgatá fejében,
A hallott beszédet, a látott jeleket:
Összeillesztgeté gyanuja ezeket.

Tisztán kezdte látni, hogy erősen gyúlad
A hölgy kebelében amaz uj indúlat;
Nőttön nő tagadva, gerjedez titokban,
Visszafojtva éled, míg egyszer kilobban.

Ő ugyan nem bánná, nem törődnék vele,
Csak Muránynak sorsa ettől ne függene,
S melyért ő buzog, az erdélyországi párt
Egy ingatag nőért ne vallna ennyi kárt.

De félt, hogy egy percben, ha szive fölpezsdül,
Átengedi kezét s várát mindenestül,
Büszkeségét, pártja érdekét feledi,
S győztes szerelmének áldozatul veti.

Azt is tudta másrészt, hogy e titkos hevet
Hideg tanáccsal már kihűtni nem lehet,
Sem elnyomni többé… ki ilyet akarna:
Tűzokádó hegyet tenyérrel takarna.

Most azért mindenkép azon mesterkedett,
Hogyan egyesítsen két külön érdeket:
Hogy, ha a büszke sziv láncra lesz is verve,
Árulóvá mégse változzék szerelme.

Szóla hát: “Asszonyom, én meg nem foghatom,
Miért ne bánhatnál foglyoddal szabadon,
És, midőn e cseltől élet függ vagy halál,
Kezedből ily fegyvert ki mért bocsátanál.

“Ám, ha világ előtt, mintegy fölöslegül,
Igazolni tetted van könnyebbségedül:
Íme a mód, melyen e célt is eléred:
A fogoly vezérnek kezedet igéred…”

Mária, e szókon igen megütközve,
“Ki beszél itt kézről” vága gyorsan közbe,
“Ki kérd ily tanácsot tőled, s ki emleget
Gyáva nőhöz illő hitvány szerelmeket…?

“Hallgasd végig előbb asszonyom” mond amaz,
“És ne szaggasd félbe jó célú szavamat:
Mondám, a vitéznek kezedet nyujthatod,
Csakhogy a feltételt ilyenformán szabod:

“»Jól van, ám legyen meg, birja hát a lovag
Egy feltétel alatt szívemet s jobbomat:
Ha esküt teszen hogy Ferdinánd királytol
A szabadság ügyhöz – Rákóczihoz – pártol.«

“Ezt, ha szerelmének nem a vár birtoka,
Hanem személyed volt felingerlő oka,
Megtenni éretted nem oly nagy áldozat,
S te győztél, mert dicsőn nevelted pártodat.

“Ellenben, asszonyom, ha nem fogadja el,
Aljas haszonlesés vezérli, ott a jel!
Akkor kitünik, hogy csábitó és csalárd,
Akkor méltán lakol… érdemli a halált.

“Így, a rágalmazó kaján világ előtt,
Ha ő halált választ, te nem léssz felelős:
Akár a bástyáról fővel levetteted,
Akár kegyelmet adsz s szeliden bünteted.”

Elhallgatott Kádas. Nem felelt Mária,
Szép arcát lehajtá fekvő karjaira;
Tünődött sokáig, és mire felálla,
Rózsát nyomott vérből fejér homlokára.

Szóla most: “Hatalmas két erő küzd bennem:
Lázad egész lényem férfi-járom ellen;
Másrészt a közügyért élek s mindenáron
Annak előmentét óhajtom, munkálom.

“Szeretem egyéni szép szabadságomat;
Tőle megfosztatnom… iszonyú gondolat!
És minden bilincstől visszaborzad kezem,
Mert csak hidegségét, csak súlyát érezem.

“De midőn ama szent szabadság követel
Tőlem áldozatot és választanom kell:
Akkor… ha a közjót előmozdithatom,
Keblemben az önző szívet megtagadom.

“A lovag kezem közt. Fogsága, halála
Ügyünknek bizonnyal szolgálna javára,
Mert midőn nagyot veszt és gyengül az ellen,
Nem lehet: a más fél hogy nagyot ne nyerjen.

“De ha Veselényit pártom szent ügyének
Buzgó és hatalmas bajnokul nyerém meg,
Nem tettem-e így mind emberileg szebbet,
Mind az ügyre nézve nyereségesebbet?

“És ezért… nem másért… igen, csupán ezért
Elszántam… férjemül fogadni a vezért;
Szenvedni egymagam gyülölt bilincseket,
Ha szabadnak látnám végre a nemzetet!

“Most eredj s tudassad. Megállj… azt ne hazudd,
Hogy erről valamit talán szivem is tud:
Mert nem hő szerelem… oh! kinos áldozat
Adja – szívemet nem – csak hideg jobbomat.”

Kádas eltávozék. Sietett az öreg,
Szólítá asszonya, de nem hallotta meg;
Vagy talán jól hallá, csak félt visszamenni,
Hogy szavát megbánta s vissza fogja venni?

Mária még egyet kiáltott utána.
“Elment már!” sohajtott s tűköréhez álla
Kalpagát fejéről egy szögletbe dobta,
Hollószín fürteit körül leontotta.

Hollószín fürtei amint leomlának,
Elfödék páncélját karcsu derekának,
Eltakartak mindent, ami csak férfias,
Válltól csípejéig nem látszik semmi vas.

Csak mellén tör elő, jobb és bal oldalon,
Sötét fürtök közül egy-egy ezüst halom,
Melyen a mécs fénye játszik enyelegve
És hullámzik rajta, mintha az remegne.

Vagy valóban remeg a szép hölgy kebele?
S a hideg kemény érc, az is remeg vele?
Mi az, ami bántja: borzadó félelem?
Vagy sokáig szunnyadt, nem ismert szerelem?

Érzi-e már szíve – amit szája tagad –
A csiklándva metsző lelki fájdalmakat?
Érzi-e a lángot, mely midőn áthatja,
Fázlaló hevétől reszket minden tagja?

Nem, mégse szerelem… lám nem hiszi ő sem,
Hogy szerelme birna kelni oly erősen:
Tán csak álmatlanság vett hatalmat testén,
Amiatt lön rosszul, forró lázba esvén…

Ellankadva dőlt le bársony pamlagára,
Kádas visszajöttét rettegve és várva,
Ki azalatt az éj visszhangját fölveré,
Kopogván a lépcsőn le, a börtön felé.

Hallá kopogását a vár nemes foglya,
Aki négy fal között ült nagy-buslakodva;
Háborús melléből sóhajok kelének:
Kínai s átkai vészes szerelmének.

Nem félt a haláltól: hányszor látta szembe?
Hányszor ingerlé azt, ütközetre menve?
Rabságát se’ bánná, ha vére-szakadva,
Kétségb’esett harcon jutott volna abba.

De egy asszony által ekkép kijátszatni,
Élni gúny alatt és bosszut nem állhatni,
Szenvedélye tárgyát átokkal illetni,
Vérét szomjuhozni – és mégis szeretni…

Majd higgatag vérrel rágondolni végre
A kemény vádlóra, a kötelességre,
Látni ennek rémét, mint halálfőt, jelen,
Melyet a gyalázat kínos fája terem…

Kell-e még egyéb ok, hogy kétségbe essék!
Égő szerelem és fagyos kötelesség:
Az kigúnyoltatva, eldobva, megvetve;
Ez fenyegetőleg ujjait zörgetve. –

Megbirá nagy lelke a kemény ostromot,
Megrendült alatta, de le mégsem rogyott;
S most, amint erében lohadni kezd a vér,
Szokott szilárdsága s nyúgalma visszatér.

Helyzetét vizsgálja. Nem kétkedik semmit,
Hogy hiv seregétől várnia nincsen mit;
Sőt, amint eszébe jutnak rendeleti,
Szégyenli azokat s keserűn neveti:

Mintha meg lett volna verve kemény bortul,
És most józanodnék zavaros mámorbul,
És eszébe jutván egy-két dőre tette,
Félne: hátha mégsem álomban követte.

De ébren, józanul, miképen jöhetne
Veselényi Ferenc oly balga ötletre:
Ellenséges várban lövéssel adni jelt,
S hinni hogy az őrség nem gyanít semmi cselt?

Vagy, hát várhatá-e, hogy (amit meghagyott)
Szabadítására jőnek a hadnagyok,
S rögtön, egy rohammal beveszik a várat,
Melynek vívásából őmaga kifáradt?

Felkacagott erre, keserűn, hangosan;
Érezé hogy sorsa egy nő kezében van;
És amint füleit kopogás üté meg,
Úgy képzelé, mintha gyilkosi jőnének.

Most csikorgott a zár és kiöltött nyelve
Kétszer visszapattant, nagy kulccsal tekerve:
Megnyilt a vas ajtó, és aki belépett,
Kádas Márton emigy kezdé a beszédet:

“Úgy hiszem volt időd, uram nemes lovag,
Jól szemügyre venni az uj szállásodat,
Mely erős falával talán meggyőzhetett,
Hogy kegyelemtől függ eljátszott életed.

“De im, midőn épen kezében a halál,
Nagylelkű asszonyom szabadságot ajánl,
Jobbját azonfelül – ha a nemes vitéz
Rákóczi s a vallás ügyéhez állni kész.

“Ellenben, ha magad annyira felednéd,
Hogy ezen feltételt így is visszavetnéd,
Akkor… a szép hajnalt többé nem láthatod:
Menyegzős ágy helyett választál vérpadot.”

Hallván e beszédet bajnok Veselényi,
Szíve gyors örömnek már-már kezde nyilni;
De midőn Kádas a feltételhez ére,
Összekulcsolódék s visszahökkent vére.

Végre felelt büszkén: “Szünjék meg” izeni
“Asszonyod lelkemet tovább kisérteni,
Mert nincsen előttem semmi drága – ollyan,
Hogy hűségem árán is megvásároljam.

“Tudja a grófné, hogy nem szabad éltemmel,
Gyilkosságra talán vetemedni nem mer:
De inkább választom a tőrt, vagy vérpadot,
Mint akármi díjért ama gyalázatot.”

Kádas megütközék e kerek válaszon,
Nem várta, hogy a hős oly hamar válasszon.
“Kérj időt” unszolta “és határozz jobban:
Lovag… minden késő, ha a mécs kilobban!”

Így szól amaz kérve, de a hős nem felel,
Csak megrázza fejét gazdag fürteivel,
Nagy sötét szemeit a szólóra veti,
Melyek égetését Kádas nem türheti.

Megfordul tehát és a rabot elhagyja;
Küzd a kulcs a zárral s fogát csikorgatja.
Csörömpöl a vas rud a nehéz ajtókon,
S elhal a kopogás messze folyosókon.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!