HATVANI

HATVANI – Arany János

Népmonda után

Kitelt az év, a perc lejára,
Hogy Debrecen hires tanára,
Mint vérrel esküvé egy rossz nap,
Átadja székét – a Gonosznak.

Az ifjuság tömöttebb rendben
Gyűl össze a hallóteremben,
Meghatva titkos borzalomtul,
Midőn az éji óra kondul.

Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak.
Jöttére a tudós tanárnak,
Ki a fekete könyvben olvas,
S korán arannyá válik a vas.

Mi sors vár rád a csillagokban,
A csíziónál tudja jobban,
Bölcsek kövét régóta birja,
Nap- s holdfogyatkozást megirja.

Télen, szobában, érlel dinnyét
Csiklándni a vendégek ínyét,
S az asztallábból, mint varázslás,
Csapon dől a tokaji máslás.

A szobapadlón vizet áraszt,
Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt,
Sikolt, ugrál a női vendég:
De a víz egyre árad mindég.

Mert ezt kétségtelen forrásból
(Ki más után, ki hallomásból)
Az ifjuság vallotta szentnek:
Vénebb diákok nem füllentnek.

Most e percet borzadva várja
Midőn belép híres tanárja,
Nincs semmi zúgás, – légy ha rebben
Meghallik a népes teremben.

Sötét az éj. Künn vad vihar dul,
A szélkakas meg-megcsikordul;
Benn ösztövér gyertyák lobognak
Elősejtelmén nagy dolognak.

Az asztalon pedig halommal
Egy gólyalábu cirkalommal
Sötét, kormos edények állnak:
Eszközi bűvös mágyiának.

Ott serpenyő, ott szerteszéjjel
Kisebb-nagyobb szelence, tégely,
Üvegcső, lombik és retorta…
Tán a – majd megmondám ki hordta!

Mellettök egy magasabb állvány,
Fából csinált rezes nagy bálvány,
Üvegtányérral, mint malomkő:
S ha hozzáérsz megüt a mennykő.

De ím az ajtó, tudniillik
A műterem ajtója, nyílik
S jő a tanár, miként szokása…
Nem a tanár! csak képe-mása.

A suhogó fekete öltöny
Halkal seper végig a földön,
És kezdi, mint dologhoz értő,
Beszédjét a ravasz kisértő.

De, mint ama bölcs csízióban,
Homály uralkodik a szóban:
Mi a planéták befolyása?
Mit jósol a tenyér vonása?

Kik e s ama jegyben születnek,
Sírnak-e többször, vagy nevetnek?
A telihold, a görbe ujság
Szeszélyiből mi a tanulság?

Ha tigris a medvét lebirja,
(Mikép Albertus Magnus irja,
Vagyis ha két érc egybeolvad)
Hogy áll elő más oktalan vad?

Mind e csodát kifejti bőven
S mutatja tűzön, serpenyőben;
Sok görbe szám s ABRACADÁBRA
Firkáitól hemzseg a tábla.

De, amint egy gonosz planétát
Rajzolna, elejti a krétát:
Egy kis deák (röstebb a nagyja)
Utána szökken és feladja.

Hanem… egek!… az ifju sápad,
Meglátva egy pár csodalábat;
„Lóláb!” suttogja félelemben,
„Lóláb!” fut végig a teremben.

S egyszerre, mint vihar zugása,
Dördül az ének harsogása,
Merész hangon, őszinte hitben:
„Erős várunk nekünk az Isten!”

És mind magasbra szárnyal a szó,
Üvölt a discant, búg a basso,
Mikéntha Luther lelke szólna:
„Ha e világ mind ördög volna!”

Egy pillanat… kénkőszag érzik,
Hová lett a kisértő? nézik:
Hült helye a tanári széken,
Maga?… tán már pokolfenéken.

De a tanár jő, a valódi,
(Többé vele nem bir Asmódi)
S mi a természet zára, nyitja?
Isten-dicsőségül tanitja. –

(1855 ápr.)