Hirdetés

DALIÁS IDŐK – Ötödik ének

8 perc olvasás

DALIÁS IDŐK – Ötödik ének – Arany János

1

Toldiné pedig űlt egy szombati napon
Este a ház előtt, a kiűlő padon;
Akkor jött dologból Bence a vén szolga,
És leereszkedék valami tuskóra.
   Tiszta, mint a pohár, volt az udvartájék,
Hüvössé locsolva az esteli árnyék,
Lanyha szellő repked, bársonyos az égbolt,
Vére-vett arcával várt az éjre a hold.

2

Fű, fa, madár csendes: csak egy rigóének…
Csak erős, mély hangja hallik Etelkének
Lent, az udvar lábján, ahol épen fejet;
Szűri habkezével a felhabzó tejet.
   Jóllakott tehenek fanyalognak mélán,
Zöldszinű, virágos, illatos új szénán,
Míg a sárga borjuk, telhetetlen kéjjel,
Farkat billegetve, dőzsölnek a téjjel.

3

Toldiné asszonyság tünődék azonban
Anyai örömben és anyai gondban,
Meglátszott a képén hogy mikor, mit érez;
Utoljára így szólt az öreg Bencéhez:
   “Elmegyek én magam, bizony el én oda:
Megtudom, meglátom, kicsoda? micsoda?
Kitől hozta Miklós azt a gyűrűt jegyül?
Kit ad a jó Isten vénségemre menyül?”

4

Nagyon helybenhagyta Bence a szándékot,
Hogy legyen, mint legyen: el is végezék ott:
Másnap a hajnal még alighogy zsendűle,
Mikor Toldiné már a szekéren űle.
   Etelke pedig az öreg Bence jobbján
Hajtá a lovakat az első saroglyán;
Váltig restelé a vén cseléd a dolgot:
Egész úton pörölt, veszekedett s morgott.

5

Estefelé volt már hogy Keszibe értek,
Mint idegen utas, hálásra betértek;
Ott leszálla Bence s ápolgató kézzel
Lovai üstökét megrántotta kétszer;
   Toldiné pedig ment befelé, a házba,
Jobbra is, balra is szemesen vigyázva:
Milyen a háztájék? a pitvar? a konyha?
Mindezekben ismert csinos gazdasszonyra.

6

Azután benyitott egy üres szobába,
Onnan a másikba, oda is hiába;
Körülnéze bennök és egy pillanattal
Szemébe tűnt minden: szék, ágy, tükör, asztal.
   Visszatérve, leplét felhajtá az ágynak,
Tisztának találta mindeniket s lágynak,
Azután kifordult, s végig az udvaron
Gyönyörűség! mennyi volt az apró barom.

7

Így, sehol nem látván egy emberi lelket,
Szemügyre veheté az egész nagy telket,
Mignem, ráakadván a gyümölcsös kertre,
Annak fái között Piroskát meglelte.
   Cicázott Piroska a leány cseléddel;
Mit az idegentől tudom is hogy szégyell,
Abbahagyta mingyárt, az orcája égett;
Azonban jó szivvel látta a vendéget.

8

Felvezette őket az első terembe,
Váltig szabadkozott, hogy nincs semmi rendbe’
(Toldiné is váltig mondta, hogy nincsen mit) –
Letörlé a székről a sok tiszta semmit.
   Csakhamar beszédbe ízeledtek hárman,
Előbb tartózkodva, hanem aztán bátran,
Mert kis gyermek a szó ismeretlen körbe’;
Elébb búvik, aztán maga fut az ölbe.

9

Elmondá Piroska, hogy az atyját várja,
Ha nem jött ebédre, megjő vacsorára;
Ugy is lett, haza jött, de komor volt nagyon,
Hanem migyár’ vidult, hogy vendége vagyon.
   S míg a jó öregek beszédbe merültek,
Etelke, Piroska, a konyhába tűntek;
Összebarátkoztak a legelső szóra,
Mintha együtt nőttek, nevelkedtek volna.

10

Nem is állott a szó Toldi Etelkében,
Csakhamar a szája kioldott eképpen:
“Hej, te Piroska!… de nem mondom, mert titok.
Hej, ha te úgy tudnád, azt amit én tudok!
   Nem vagyunk mi útas, igazán megvallva,
Nagyanyám-asszony a Toldi Miklós anyja;
De egy léleknek se szabad ám tudni azt;
Soha rád se nézek, hahogy rajtam kiadsz.”

11

Megijedt Piroska, meg is örült ezen;
Hátha majd valamit nem inyére teszen!
De más részben örül, a napot is áldja
Hogy a Toldi Miklós édes anyját látja.
   Legottan a két lyány egymást megölelte,
Piroska Etelkét, Piroskát Etelke;
Van beszéd, de mennyi! tudom hogy akárhol
Bujdosik most Toldi, a jobb füle lángol.

12

Benn pedig a gazda, együtt a vendéggel,
Cserélgetik a szót, öreges beszéddel;
Toldiné azt kérdi, idegen módjára:
Van-e több cselédje, vagy csak ez a lyánya?
   “Dehogy van! dehogy van!” sopánkodva felel,
“De százzal se volna több bajom, mint evel;
Most is oda voltam, most is abba’ jártam.
Atyafi gyülésen, a rozgonyi várban.”

13

Így felelt boszúsan és elpanaszolta
Mi légyen a bajnak egész léte-volta,
Hogy’ adott a király igazság-levelet,
Miszerint vagyona Piroskáé lehet;
   Hanem a rokonság feltámadt ellene,
Hogy nem ér az semmit, a király levele,
Nem is úgy ütött ki, mint a levél tartja,
Mind azt feleseli, mind azt hánytorgatja.

14

Egyik része, ugymond, fenyegeti perrel,
Szeretne vagyonhoz jutni könnyü szerrel,
Meghal ő, azt mondják, nem él örökkétig,
Akkor a jószágot szerteszéllyel tépik:
   Más rész avval gyötri, tőle azt kivánja:
Rozgonyi nevűhöz menjen a leánya,
Tyúkkal és kaláccsal üldözik untalan:
“Nocsak, öcsém uram! nocsak, bátyám uram!”

15

Többen kérik a lyányt, de ő megmutatja
Hogy hiába kérik, mert azér’ sem adja;
Pedig utána járt és bizony a levél
– Törvénytudók mondják – bizony nem sokat ér.
   “De fölmegyek én még, ha az Isten éltet,
Kérek a királytól erősebb pecsétet,
És olyan levelet, aki hogy megálljon;
Tudom meg is adja felséges királyom.”

16

Így végezte szavát; hanem Toldi felől
Egy igét se szóla, nem is hozta elő:
Mert ami világos, nem öröm az néki,
S ami titkon esett, minek kürtölné ki?
   E közben Piroska felhozá a tálat,
Melléült a gazda s a két asszonyállat,
De Piroska nem ült jegybe és gyűrübe
Micsoda gazdasszony, aki enni űl be!

17

Toldiné meg a lyányt tartja mindig szemmel,
Nem aval a nyájas édes-anyaszemmel,
Hanem mostohával, amilyennel soha
Nem nézhetne irigy napa vagy mostoha.
   De hiába nézte, de hiába leste,
A csomót a kákán hiába kereste,
Nem talált hibára, síma volt a káka:
Rozgonyi Piroska leányok virága!

18

Hogy aztán ideje volt a lefekvésnek,
S unni kezdé magát világa a mécsnek:
Toldiné asszonyság jó éjszakát monda,
Etelke is mingyár’ követé őt nyomba.
   Rozgonyi meg, amint azok elpihentek,
Találgatja szörnyen: vajjon kik lehetnek?
Hallá ezt Piroska, de nem szólott reá,
Mintha ő sem tudná, vagy nem is hallaná.

19

Toldiné azonban Piroskát az ágyba’
Befoglalta buzgó szép imádságába,
Mingyárt fia mellé, akiről Etelke
Rosszat újságolni, jó hogy elfelejte.
   Alugyál jó asszony, álmodjál ma szépet:
Nem hoz-é, ki tudja, bút a holnap néked?
Hej! mert aki fiát szülte a világnak,
Búbánatot szűle az asszony magának.

20

Szép is volt az álma, mert aranyos kedvvel,
Mosolyogva így szólt Rozgonyihoz reggel:
“Soha se törődjék nászuram oly nagyon,
Kire száll a birtok, kié lesz a vagyon.
   Ha elveszi a lyányt, tudom el is tartja,
De meg, jó az Isten, majd csak kimutatja –
Megüté ez a szó fülét a gazdának,
Hogy mi okból mondja őtet nászurának.

21

Így, nem sok beszéddel, összeismerkedtek,
Egymás arcát nézve, öröm rózsát szedtek;
Majd a szó is, egyik a másikat, hozta,
Szegény Toldinénak fájdalmát okozta.
   Csudálkozott szörnyen, alig hitte Pál úr,
Hogy semmit se hallott a Miklós bajárul;
Elejét utóját hosszan elregélte,
Hanem Toldiné azt nem hallgatta végre.

22

Első mozdulattal a szivéhez kapott,
Másik mozdulattal nyitá az ablakot:
“Fogj be, öreg, fogj be!” – és a jámbor gazda, –
Nem volt annyi lelke, hogy tovább marassza. –
   Mért vonúl magányba a mélységes bánat?
Mért búvik sötétre a vérig vert állat?
Mért a haldokló vad, sűrű rengetegbe?
Természet törvénye vagyon mindezekbe’.

*



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!