Hirdetés

BOLOND ISTÓK – Első ének

BOLOND ISTÓK – Első ének – Arany János

(1850)

Bolond Istók bekukkan a világba s megkezdi vándorlását.

1

Kedvem van énekelni (ritka kedv
Egy idő óta!) s ami több, vigat,
Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv
(Humor) nevetett s olykor szívre hat.
Ám lássa múzsám, hogyha belekezd
Bolond Istókként, és belészakad
A legderekán, vagy már kezdetin is,
Mielőtt alányomhatta volna: finis.

2

Szeretem én langy május-reggelen
A permet-essőt, mely gyéren aláhull,
Csillámfonalkint, a dörgéstelen,
Napszűrte felhők tiszta fátyolárul,
Midőn a tájnak élénk zöldje lenn,
A szőke fényü légből visszahárul
És sárgazölddé lesznek a sugárok,
Melyekben a kelő nap átszivárog.

3

Szeretem a hölgy szép szemét, midőn
Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,
S a még le nem simult bánatredőn
Félénk örömnek kétes lángja bolyg.
Szeretem, hogyha – mint tavasz-mezőn
Árnyékot napfény – tréfa űz komolyt:
Ez a hullámos emberszív nedélye:
Halandó létünk cukrozott epéje.

4

Szeretem nézni (bár lábam ügyetlen)
Komoly-vig táncod, keleti fajom:
Mikor feljajdul rátermett kezekben
A hegedű s méláz a cimbalom;
És olykor a bú fátyola lelebben
S kiront a jókedv táncban és dalon:
Egy élet e tánc, melyben lélek a dal:
Kevés öröm, vegyítve sok bánattal.

5

Hanem dologra. Kit s mit akarék
Megénekelni csak? Tudj’ a manó,
Hiszen nem is gondoltam arra még;
Pedig, könyörgök, azt előre jó
Megtudni mégis: ki az a derék,
S mi rajta megénekleni való,
Mielőtt az ember a jámbor papirra
Tiz vagy tizenkétszáz verset leirna.

6

Hogyan kezdém hát? lássuk ott elül.
“Kedvem… szomorkást… játszi nedv…” Igen;
Tovább! talán még hősem is kerül:
Ahá! Bolond Istók: ez jó nekem!
Istók, szerény név, s rája címerül
Az a Bolond szó illik képtelen:
Gyöngynév! s mi terjedt fogna lenni, ha
Viselné az egész familia!

7

Megvan. Tehát Bolond Istók. Legyen.
Bár hősi tette most nem jut eszembe,
S a monda sem fog rá semmit, egyen
Kivül: mikor bekukkant Debrecenbe,
De hát azért én lantom letegyem?
Nem én! neki gyürkőzöm jóhiszembe:
Nem ő az első, kinek érdemét a
Hisztórikus csinálja, vagy poéta.

8

Különben én igazságos leszek,
Más érdemét Istókra nem ruházom:
S ha mit netán az övéhez teszek,
Kárt amiatt másik bolond ne lásson.
Éljen, ki nagy bolond volt, mint ezek!
No már, az első versben kér’m alásson
Nem Istók, hanem Hűbelé Balázs
Érdeme volt a mindenbe kapás.

9

Evvel tartoztam a históriának.
Könnyült kebellel most jerünk odább:
Ki volt Istók? szüléi kik valának?
Ki nagy-, szép-, ős-, déd-apja s így tovább?
Bohó kérdés! otromba egy kivánat!
Hát tudom én minden feje-fokát?
Annyit tudok, hogy első e családfán,
Ki magát lóvá hagyta tenni: Ádám;

10

S hogy föl nem vette a családnevet,
Annak oka, mert nem volt még divatban,
Vagy szégyenelte kissé, meglehet,
Ádám apó; de az mindegy; miattam
Viselje bárki azt, amit szeret,
Az igaz név előbb-utóbb kipattan,
S minél több névvel és címmel takarják,
Annál hamarébb kiüti a szarvát.

11

Ezt sem azért mondám, hogy vele bántsak
Valakit – oh dehogy! távol legyen!
Ahhoz konyíték félvállról csupáncsak
(Mit nem vehetni tőlem rossz neven),
Hogy ünnepelt hősem nem áll magán csak,
Mint egy bitófa, a lét-ösvenyen,
Hanem vannak szerelmes rokoni –
S széles családja mindenütt honi.

12

Egyébaránt becsületére válik,
Hogy, amikép bölcsőben fölvevé,
Ő e nevet viselte mindhalálig,
Nyiltan, anélkül hogy szégyenlené:
De a többi rokonja, mind egy szálig,
Titkolja és még rá’dásul kevély…
Mondják, e földön nincs elégedés:
Ki zúgolódik hogy… esze kevés?

13

Azt még Bolond Istók se tette, mert
(Négy szem között) nem volt hozzá esze,
S ha olykor ő valamit feltekert,
Az nem az ész volt, csak helyettese,
Egy töksi homlok, mint a szénakert
Indái közt az órjás csemege,
Melyről aligha fogná phrenelóg
Jóslani, hogy belőle zseni lóg.

14

Nincs ostobább, mint a külső idombul
Belbecsre vonni következtetést;
Megengedjen dr. Gall, de bolondul
Keresi hajszálak közt az észt,
(A dinnye az csak, mely úgy jó, ha kondul,)
S nem mindig hősi termet ad vitézt:
Például, ott van a kis törpe lengyel,
Szegény! ő meglehetős majom-ember.

15

Ki éneklendi meg dicső csatáit?
S ki hallja meg a költő énekét?…
Azonban Istókhoz térnem muszáj itt,
Nem is kerítek ily nagy fenekét,
Pegazusom még most szépen leszállit,
De, ha tovább sarkantyuzom, le-vét:
Jobb lesz tehát gyalog sétálnom addig,
Hol hősem első nyikkanása hallik.

16

Füstös vityilló gunnyaszt egyedül
Puszta-középen, mint egy vén banya,
Ki gombolyagba töpörödten ül
S élére áll födetlen kóc haja;
Két asszu kar az oszlop kétfelül,
Melyekre lebókol a csősz tanya:
De mellyik tartja egymást: oszlopok
A kunyhót? vagy viszont? kétes dolog.

17

Midőn azt mondom: “tartja” annyi mint-
Ha mondanám: “tartotta, egykor, régen”:
Mert már biz annak híre-hamva sincs:
Nem úgy csinálták, hogy örökös légyen.
Palotát épit a dús, kéjekint,
Századok élte van szilárd kövében:
De ő csak egy szú, féreg, vagy penész,
Mely egydarabig őröl, váj, tenyész,

18

Avval kimúlik. Oh mért örökíted
A halandóság emlékezetét
Halandó ember? és mért nehezíted
Az elválást attól, mi nem tiéd?
Elhunyt apáid által létesített
Minden műemlék nemde nem sötét
Koporsó, mely körül az egykor éltek
S kimultak árnya leng; mint gyász kisértet?

19

Nem volna-é jobb, mint szokás halottal
Elásni a köntöst, melyet viselt, –
Megsemmisítni hajlékát legottan
S utána föl nem hagyni semmi jelt,
Hogy az uj nemzedék frissen, nyugodtan
Virulna helyén, mint tavaszra kelt
Természet, amelynek föl nem találnád,
Új életében, mult évi halálát?

20

Azonban ezt én fütyülöm, szegény
Poéta, vagy tán csak versifikátor,
Gondolva, hogy zarándok jövevény
Számára elég egy veszendő sátor,
Amely, ha bujdosója tova mén,
Leroskadván, legyen földdé magátol:
Palotám persze nincs; ha volna, tán, tán
Máskép beszélnék. Hátha megpróbálnám!

21

Füstös vityilló áll tehát, vagy ül,
Vagy guggol, összetörped, zsugorog
Sik pusztaságban, mélán, egyedül;
Körötte dúlakodó viharok
Egymás hajába estek. Zúg, repül
A szél, – a vemhes felleg kavarog;
Borult az ég: a támadó veszély
Láttára elfödé szemét az éj.

22

Sötét van; ámbár a felhő szivén
Tűz-fájdalomként gyakran átnyilallik
Egy-egy villámlás – egy rövidke fény –
Mire a felleg kínmoraja hallik,
Stb. – De minek vesződöm én
Ezekkel? innen-onnan meghajnallik
S addig benézünk a csősz-kaliba
Méccsel világitott titkaiba.

23

Középen, t. i. a terem
Közepén; négykézláb egy bizonyos állvány
Áll, mint komoly bölcs, szenvedélytelen,
Nehézke méltósággal pauzálván;
Dagasztó lábnak híják sok helyen;
Öblös tekenőt emel görbe vállán,
Melyben, kovásztól szellemet ha nyér,
Feltámad a rozs, mint élő kenyér.

24

E lóca mellett, vagy épen alatta,
Fetrenge földön egy új csecsemő,
Pogányul ordítván az istenadta
Hogy szinte rászakadt a tekenő, –
Talán jövendő életét siratta?…
A rossz fedélen átcsurgó eső,
Mely, tóba gyülvén, majd felvette őt,
Szolgáltatá az első feredőt.

25

Nem messze tőle, eszméletlenül
Fekütt, a nyirkos szobaföldre végig-
Omolva egy nő; karja merevül
Egy tészta volt… mind a kettő könyékig;
És senki, senki sincs rajtok kivül
Jelen, hogy ápolást nyujthatna nékik;
Egy lélek sincs… csupán egy; ott a vackon
Halállal küzködő öreg vak asszony.

26

A csősz… no, a vén csősz, mint rendesen,
Távol serénykedik hivatalában,
Horkolva lelkiösméretesen
Valahol a vetések oldalában;
Se’ a mennydörgő mennykő fénye, sem
A zápor, mely hull isten-igazában,
Nem képes, hogy kiforditott bundája
Álmaiból a hű embert kivájja.

27

Alszik tehát: álmában hortyogat,
Élvezve sok szép lelki látományt,
Markol temérdek csősz-garasokat,
Üveg pálinkát és pipa dohányt;
Hatalma roppant: akár a lovat
Behajtsa törvényes zálog gyanánt,
Akár elnézze, (holmi kis jutalmat
Beszámitván) a megtérdelt tilalmat.

28

De, bár alunnék ítélet napig,
Azt mégse álmodná meg, hogy mi történt
Ott, hol az “anyjok” és “a lyány” lakik;
Az ember ilyet sose képzel önként,
Nem is dukál az eskető papig
Gondolni rá. Hisz érti ő a törvényt:
Hogy volna máskép, télen úgy, mint nyáron,
Hites személy, kerűlő a határon!

29

Pedig való volt, szemmellátható,
Csak az öreg vak nem láthatta szemmel,
Hogy mit palástol gondosan Kató.
Szegény asszony! lefekütt jóhiszemmel,
Azon siralmas, de önmegadó,
Szivnyugtató keresztyén érzelemmel,
Hogy, istenfélőnek nevelve lyányát,
Eleget élt elnyerni koronáját.

30

S már látta azt, az égi koronát,
Már bomladoztak földi köteléki,
Midőn egy éles hang: “kovát! kovát!”
Majd csakhogy a kezéből nem üté ki
Az égi kincset. Fölriada hát:
Füle zúg…? nem tudá, higyen-e néki:
Várt egy kicsinyég, majd irtóztató
Hangon üvölte: “Gyermekem! Kató!”

31

De a lyány, kit becsületes nevérül
Többször szólíta, egyszer sem felelt;
Erőlködék hát fölkelni helyérül
Az aggnő, ami nem menvén, fülelt:
“Kié az a gyermek?” kérdé, szivérül
Lehazudandó a mázsás terhet,
“Miért nem szól az anyja, vagy te, lyányom?
Vagy itt hagytál beteg… halálos ágyon?”

32

Ismételé, de válasz nem jöve
A többször ujra kérdező szavakra:
Az ég villámra villámot löve,
Csak az felelt; isten tüzes haragja;
S nem messze immár lángoló köve
Miatt kigyulván egy nagy szénaboglya
Irtózatos robajjal porraégett…
Intés gyanánt a gazda bűne végett.

33

Igy, mikor én mindentől elhagyottan
(Tavaly nyáron[1] esett, nem költemény)
Kergette önnön lelkemtül futottam,
És láthatáromon nem volt remény –
S kétségb’esés örvényeig jutottan
Kezem égre emelni nem merém:
Egy – asztagomba feddőleg hajított –
Villám-üszök imádkozni tanított.

34

Ekkor (a mondott éjjel, nem tavaly)
Eszmélni látszék az elhalt leány,
Kebléből hosszu és nehéz sohaj
Erőlködött halványkék ajakán;
De a színt képzelem csak, mert olaj
Nem volt a mécsben, igy nem láthatám;
Gondolta a mécs, minek égne jobban,
Hol egy vak, egy kisded s egy félhalott van.

35

Két félhalott inkább: az, ki sohajta
S ki azt meghallá és megismeré;
Reszketve nyilt meg a koros nő ajka;
Testét halálos harmat kiveré;
Üres szemével – mintha volna rajta
Mit nézni – bámult a sohaj felé:
Azt várta tán, hogy több is jőjön… és
Valóban jött is egy süket nyögés.

36

Az ifju nő, vagy inkább hajadon,
Vagy egyik sem… – no a mely’k jobban illik, –
Még folyvást ott hevert a pamlagon
(Az istenadta földön t. i.)
Szemei zárvák, keblébe szabadon
Nem jár a szellő; még ájulva mindig:
De mintha lelke így is érzené
A szemrehányást, nyugtalan belé.

37

Tulajdonkép nem is volt szemrehányás
Az, melybe mostan az aggnő kitört:
Átok-, halál-, és kárhozat-kivánás
Volt, mely egy szóban káromol s könyörg;
Midőn sebet a lélek önmagán ás -,
Kétségbeesésben talál gyönyört,
És, mint vészföcske a hullám-csatában,
Magasra, mélyre száll önviharában.

38

Oly állapot volt ez, mint aminőt
Jóbnak tanácsolt a házsártos asszony:
“Átkozd meg tenmagad” készlette őt
“És halj meg!…” Volt esze, hogy rá ne hajtson.
Nem is hajtott rá, – így szépen kinőtt
Fekélyiből; de öregünk a vackon,
Ki oly türelmes, mint Jób, nem vala,
Megátkozá magát és… meghala.

39

E percben a tiszteletes homályban,
Milyet haldokló mécs idéz elő,
Két tünemény jelent meg a szobában:
Ifjú az egyik, fürge, víg, merő
Hús, vér, egészség; büszke hév szavában,
Sajátja szépség, szellem, kedv, erő,
Arcán elégséges remény világolt
Átfényleni egy örökkévalóságot.

40

E volt az Élet. Szemközt vele, lomhán
Egy más alak is tántorgott elé,
Szúette karjait keresztbe fonván;
Bordája szürkén dűlyedt kifelé;
Köntöse nem volt, egy halotti ponyván
Kivűl, mely, ámbár sarkait veré,
Nem takará el a váz semmi tagját,
Kitünteté minden bötykét s darabját.

41

Röviden, egy górlábu, hórihorgas
Csontváz jelent meg: ollyan, amivé
Leszünk mindnyájan, hogyha majd lesorvad
Rólunk az, ami éltünket tevé, –
És nem marad más: kaponya, meg ordas
Csontok, melyekről a hust leszedé
Ugyanaz a lég, mely éltette hajdan,
(Azért hizlalta, hogy levágja majdan.)

42

Csontváz! halálfej! Írtózom. De mért
Iszonyodik az ember önmagátul?
Ez a fő, mely ma képzel, gondol, ért,
E mellkosár (mely néha fáj, galádul!)
E kéz, mely mostan is cérnára mért
Sorokat irkál, rímbe szedve hátul:
Mindez halálfej, csontváz, – nemde nem?
Egy év különbség, vagy tán annyi sem.

43

Hidegen állt meg a váz. Gúnymosolyra
Vonultak volna ajkai talán,
De ajka nem volt, amit félrevonna,
Rég elfogyott az, férgek asztalán:
Sötét gödörré sűlyedt szeme, orra;
A rózsakárpit arcának falán
Megszünt virulni, csupán a fakó
Rom, puszta csont, maradván látható.

44

Az ifju visszarettent: “Hah? megint te?
Mindig te!” és elforditá szemét,
De a másik zörgő kezével inte
S maradni kényszeríté ellenét:
“Számolsz!” dörögte, és mohón tekinte
Egy lapra: “hm! hogyisne töltenéd
Be a világot proletár sereggel;
Egy, kettő, három: ez több egy gyerekkel.”

45

Igy szóla, és háromból kitörölt
Egyet, – no, ez nem sok, mindet akarta,
De a fiú hatalmasan pörölt
És a lapot keményen fogta marka:
“Enyéim ők, ha mondom! meg ne öld -“
A dúlakodás jó sokáig tarta,
Nem egyhamar lőn, míg a fiatal
Részére dőlt el a párviadal.

46

“Legyen” mond a Halál: “mért küzdjem én?”
A kénytelenségből erényt csinálván;
“A győzelem előbb-utóbb enyém:
Szolgám az inség; annyiféle járvány,
Kórság, nehéz bú, gond, vak esemény;
S mi oly szépen terjed a föld határán,
A bűn; továbbá hadvész, cholera;
Doktor, adó, rossz vers, etc.”

47

Ezt mondva eltünt egyik egyfelé,
A másik másfelé, mint egy olyan pár
Hitves, ki a válópert megnyeré; –
Ideje is volt, mert az ablakon már
Hajnal pirosló fénye tört elé,
A rózsahajnalé, mit annyi kontár
Mázol le, úgyis, íróasztalán,
Hogy szégyenében oly piros talán.

48

A “rózsaujju hajnal” mint Homér,
A költők apja, szokta mondani,
Mig egyszerűen olaj és babér
Koszorut viseltek a dal fiai,
S nem éltek-haltak ugy minden gyomér’
– Csakhogy virítson – mint a mostani
Költönc had, amely (egy-kettőt kivéve)
Minden badarságot feltűz fejére:

49

Piros galandot, zsályát, tulipánt,
Százszorszépet (de mely egyszer se’ szép),
Üveg kalárist, rézgombot, csalánt,
Mit egy bolond, vagy csóka, összeszéd,
Idegen tollakat, szemétre hányt
Sok színü rongyot és több ily izét:
Melyek fölé még csörgősapka jő
Hirdetni fennyen, hogy “poéta Ő.”

50

Ezenben a csősz őkigyelme, fogta,
Fölébredt és fölebb tápászkodott,
Száját, ameddig nyult, széjjelnyitotta,
Leásitozván egy hang-nyolcadot;
Majd ökleit szeme gödrébe dobta
S midőn kivette, látván a napot –
(Mely épen akkor kezde fél fejével
A sik lapályon nézdelődni széjjel

51

Mint egy kis gyermek a nagy asztalon,
Ki lábujjhegyre áll, hogy azt elérje) –
Torony-irányt vőn, át az ugaron,
Az ő szerény hajlékának feléje;
Sem a légillat az éroldalon,
Sem a pacsirták fönnkelő zenéje
Nem bájolák őt, – csak az a pohár
Gugyi, mely (mint képzelte) rája vár.

52

De, mintha teljes földi életében,
– Le nem számítva bakkancsos korát –
Sohasem forgatá vala kezében,
Oh gugyi! a te szalmás csutorád, –
Ugy elfeledte azt rémületében
Midőn elérte önnön pitvarát,
Hol egy régóta nem hallott zene
Ily szóra fakasztá: “mi a f…?”

53

Azzal belépett és odatapasztá
Szemét, hová a fül vezette azt,
Megállt, könyökét botjára nyugasztá
S bámulta hol az orditó kamaszt,
Hol ennek anyját. Ajka nem szalasztá
– Szitok képében sem – ki a panaszt:
De, két marokra fogván a botot,
Ütés végett neki húzalkodott.

54

Három nagy gondolat villant keresztül
Fején egyszerre, vagy egymás után:
Első: agyon zuhintni gyermekestül
Leányát; – másik, hogy kétágu fán
Szellőzni mégse jó – mert hátha meghűl
“Az ember, ugy köntös nélkül, csupán; –
Harmadszor azt is elgondolta bölcsen,
Hogy a pokolban fűtnek ám erősen.

55

E két utóbbi gondolat legyőzte
Az elsőt, – így történt, hogy a botot
Alábocsátván (mint igazi csősze
Indulatának) rátámaszkodott.
Agyába’ mit, mit nem, sokáig főze:
Végtére szörnyümód felkacagott, –
Hogy majd kiorditá a nyelve csapját
A gyermek, mig túlríhatá nagyapját,

56

Ki most kacagva ment az ágy felé
Hol jó hitestársát alunni vélte:
“Anyjok! hej anyjok!” (s fuldokolt belé,
Mig e néhány szócskát végig beszélte)
“Anyjok! na nézd e rossz lyányt mi lelé…
Hogy’a nyilába tudsz alunni délbe?
Nem lát’d – de hisz’ hogy látnád – a napot?
Hanem füled van egy pár: hallhatod

57

“Ezt a kerékcsikorgást, hahaha!
Kelj, Sára, kelj! hogy’ van alunni lelked?
Örülhetsz, már ki van az orgona,
Ennekutána hárman énekeltek.
Hé… hé! tán csak nem állt el a szava?
Elég tennap úgy elébb s tovább szédelgett…”
Megrázta vállon, megfogá kezét:
S torkán akadt a szusz, meg a beszéd.

58

Mert amidőn Sárát megrázta vállba,
Mind a két vége megmozdult belé,
Mintha darab kővé lett volna válva:
S midőn fagyos kezét is meglelé
És észrevette, hogy leesve álla,
Csakugy tekinte jobb és balfelé,
Mintha valakit várna hirtelen,
Vagy kérdené: “kim lesz, már Istenem?”

59

De szót se szóla, csak gyorsan kifordult
A házból és elbútt a ház mögé;
Ottan szemének forrása kicsordult
S két tenyerével arcát elfödé,
Paraszt keblében iszonyú vihar dult
S nem hallgatóság kedviért nyögé
Fájdalmait… hisz, ameddig belát,
Alig vehetni föl egy-két tanyát.

60

És ráborulván a kunyhóereszre,
Mint egy koporsó födelére, ott
Keservének zúgóját megeresztve
Sokáig és keményen zokogott.
Nem, mintha tán oly rendkivül szerette
Volna leányát s a szegény vakot:
De megszoká ezt és amaz után vőt
Reméle, aki majd eltartaná őt.

61

Magát siratta. Önzés. No de hol van
Igazi bánat, amely nem önös?
Ki nem veszíte semmit a halottban,
Képmutatólag sír, vagy közönyös;
Minveszteségünk az, bármely alakban,
Mi a búnak mélységet kölcsönöz:
Kemény igazság! – Hát mért kegyeli
Az ember a bút…? Mert oly emberi!

62

Déltájban a pusztát nyakába vette,
Bekóborolt nyolc vagy kilenc tanyát;
Idő telt abba, míg elősze’hette
Segédül azt a két-három banyát,
Kikkel a tekenő helyére tette
A holtat; – a földön fekvő anyát
Ellenben ágyra vonták, a halott
Helyére… hisz mégis puhább van ott!

63

Dologidő volt: ember a világért
Sem vala – sírt hogy ásson – kapható:
Megásta hát ő, – minekutána rá-kért
(Pálinka szónál) egy nyujtóztató
Banyát, hogy fusson éneklő diákért,
Avval, deszkája nem levén, a tó
Gyékényiből (mint bölcsőt egykor a
Mózes szüléi) koporsót fona.

64

Másnapra kelve, úgy délforma reggel,
A közelebb látszó torony felől
Feltünt a mester, vagy két szál gyerekkel,
Hatalmasan pipázgatván elől.
Most, egy lepedőfajta lebenyeggel
Takarva, kihozták onnanbelől
És ház elébe tették a koporsót; –
Kapott ez alkalmon Pityeri Erzsók.

65

Nem volt Erzsók asszonyhoz fogható
Rágalmazója teljes életében
A boldogultnak: most a sirató
Nem más, se’ több, mint Erzsók néni épen.
Reáborula hát s szivreható
Verset rögtönze pythia-dühében:
Legajdolá éltét, mind egy betűig,
Belehordva mindent, istentől… csepűig.

66

És még talán most is gajdolna, ha
Mest’ram ki épen odaérkezett,
Nagy mérgesen rá nem kiáltana:
“Ne bőgjön ott, mint valamely veszett…”
De a hasonlat nem t’om mi vala
Minthogy további simile helyett
Félvállra csapta száját és rikolta,
Mint valamennyi mester, Kálvin óta.

67

A két tanitvány, duzzadó nyak-innal
Erőlködé a felső nyolcadot,
És mintha fojtogatták vón’ patinggal,
Fejökbül a szem úgy kidagadott;
Tán az akasztás sem jár annyi kínnal…
De most mind a kettő felkacagott,
Mert az, ki hősem lesz (ha könyvem elsül)
Közéjök orditott impertinensül.

68

A mester összehúzta homlokát,
Kacsinta szemmel, majd öklével inte:
De a két gyermek (noha szándokát
Érté) nevetett, a rogyásig szinte;
Amaz tehát a pálca vastagát
Fordítva, jól nyakuk közé legyinte;
Mire a kettő kétfelé szaladt:
Mest’ram az ének közepén maradt.

69

Mit vala tenni? elkáromkodá
Magát, hogy a botrányt jóvá tegye;
Aztán a pálcát hón’ alá fogá
S azt nézte, merre a torony hegye.
“Isten nevében, ingyen”, mormogá,
“Elég volt ennyi, sőt ezt is vegye
Köszönettel az úr-adta holt szegénye:
Ne pompázzon, ha üres az erszénye.”

70

Könnyes szemekkel fogta most ölön
A férj halottját s egy gödörbe tette, –
Hol földi-bodza, vad paréj, üröm,
Varjútövis, bojtorján nő felette;
Emléke nincs fel, sem fán, sem kövön,
Dombját az első zápor eltemette:
De, födné bár a gúlák sziklahalma,
Volna-e akkor csendesebb nyugalma?!

71

Hosszas valék, de Byront követém:
“My way is, to begin the with beginning” –
Azaz hogy kezdem a legkezdetén;
(Ő mondja ezt, pedig különb legin’ mint
A többi dúdoló e sár-tekén;
Vagy ha nem is, különb bizonnyal mint mink.)
Méltán! hisz’ a kis búszerző elég
Sokat tön már, noha picinyke még.

72

Nagyanyját holtra bosszantá: ez egy;
Nagyapját majd bitóra vitte: másik;
Nem várta, 3-adszor, míg végbe megy –
Megháborítá régi szent szokásit
A temetésnek. – Igy hát csak eredj
Zoile! vidd el szemhunyorgatásid:
Mert amit írtam – hisz’ nyilván kitűnik,
Hogy amit írtam, kell, mind egy betűig.

73

S még egy okom volt, hogy a földi lét
Küszöbén – halandó pályánk indóháza
Körül – ragadjam meg hősöm fülét:
Nehogy az olvasó nagy-fel csigázza
Kiváncsiságát, s főrangú szülét
Várjon, ha egykor a titok külmáza
Lepattan. – Oh ne, nyájas olvasó!
Nem drágakő biz e, csak békasó.

74

A temetésnek vége lőn. Eloszlott
A nép (mindössze vagy három darab);
Mily állapot, midőn az így kifosztott
Szivvel az ember egyedül marad!
Éreztem én, haj! mert nekem is osztott
A végzet ilyen üröm-poharat,
Midőn sirjátul a legjobb anyának
Küszöbére léptem az üres tanyának.

75

Ketten valánk ott…. számra legalább;
Leszerelt hárfán a két szélső ideg;
Egy alpha, egy ómega a család
Tépett könyvébül: ifju és öreg:
Én, ősz apámmal. Nem magam tehát:
De hol van oly magány, oly bús, rideg,
Mint mikor ő ott ült, az élet árnyán,
S én virraszték szemének éjszakáján!

76

Szemének éje, lelkének borúja
Nem gyötri többé. Még ezt a napot
– Előbb mint a halált – meglátta ujra…
Szerencsésb mint Izsák, megáldhatott.
Majd életét lenyomta önnön súlya,
Az évhalmaz tömegbe roskadott,
Mint ama bálvány, mely érc és ragyog
Felül – csupán alapja rossz anyag.

77

A csősz sokáig egy zugolyban űle,
Anélkül hogy fel is pillantana;
Míg, felüdítő álomba merülve,
Nyugodtak immár csecsemő, anya.
Majd közelébb, az ágy mellé, kerűle,
Majd mintha olykor felsohajtana
És könny rezegne odvas szemein:
“Pihenjetek, édes jó lelkeim!”

78

Egyszerre csak valami gondolat
Ötlék eszébe, ollyan, amitől
Az ember, minden hosszas fontolat
Nélkül, felugrik és danol, fütyöl.
Ő nem danolt, fütyölt; de ment, szaladt;
Feljárta a határt mindenfelöl:
De sem vetés közt, sem az ugaron,
Melyet behajtson, nem volt egy barom.

79

“Pedig nekem most” végre fölkiálta,
“Pedig nekem pénz kell, igen nagyon!
Szegények, ők ne lássanak hiányt: ah,
Kim lesz nekem, ha őket elhagyom!”
Várt, leskelődött, mint egy pók; hiába!
Nincs ami hálójába akadjon;
Elúnta egyszer, – cselhez nyúlt: saját
Legelőjéről behajta egy gulyát.

80

Értsd: a gulyáé volt a legelő,
Nem a csőszé, nem is botja körében. –
Esküdve rontott a gulyás elő,
Hogy őtet uccse, most szunyadt el épen,
Azóta egy fél harapást tevő
Kárt is sokallna a tilos füvében:
Hiába! csőszünk “hittel doceálta”,
Hogy a gulyát kártételen találta.

81

Így pénzre kapván, mindenek előtt
Jóféle törköly-pálinkát veszen,
Attól nyer, úgymond, a beteg erőt,
Egy korsóval fejéhez is teszen.
Majd arra gondol, a keresztelőt
Hogyan lakná el ünnepélyesen;
De szűk levén saját tapasztalása,
Pityeri Erzsókot hivá tanácsra.

82

Legott ajánlást tőn Erzsébet asszony:
Majd ő besétál a paphoz gyalog,
Ugyis van egy kis dolga a piarcon,
Egy füsttel végbemegy mindkét dolog;
A csősz pedig komákat hívogasson,
A komaság majd sütni-főzni fog:
Kinek lepénye lesz, kinek kalácsa,
Lesz csőröge, tésztasulyom, pogácsa.

83

A csősz helyeslé a lepényt, kalácsot,
Bélest, pogácsát, sulymot, csőrögét;
Szintúgy nyelé a jóizű tanácsot;
De nem felejtve szalmás üvegét,
Komám-asszonnyal addig áldomásolt
Belőle, mig elérték fenekét:
Akkor találós ésszel Erzsi néne
Egyet lök a dolgon:” Na! menni kéne.”

84

Mondván, ölébe vette a fiút
És elporoszkált a vert ösvenyen;
Papucs-sarkától a mezei út
Mértékre tapsol, amerre megyen;
Miből a lesz, hogy a városba jut,
Városba érve, papnál megjelen:
Elmondja mit hoz, – egyszersmind a karján
Nyugvó fiúcska búbját feltakarván.

85

A pap viszont elsöpré a nehány
Garast, könyörge, s azt kérdé: kinek?
De Erzsók nem felelt, – nehéz talány
Volt e kérdés a jámbor néninek.
“No, mondja hát, ki lesz? fiú? leány?…”
“Úgy úgy galambom” súgdos az öreg,
“Kereszteljük – ne holmi cifra névre:
Katónak, az édes anyja nevére.”

86

Vőn hát a gyermek Katalin nevet.
Erzsébet asszony távozék nyugottan,
Egy-két gyüszűnyi… mit, mit nem? – bevett
S hazafelé botorkázék legottan;
Mit bánja ő, ha fű-fa ránevet!
Papucsa elmaradt hite-hagyottan,
De, többi részben, Erzsók néni már
Ott megy, hol az út X betűt csinál.

87

Azaz hogy menne ő, haladna, látszik,
Hiszen mindég elüljár a feje,
Igen ám! szegény feje sietne váltig,
De a két láb nem érkezik vele,
Ez, – mint a rossz ló, mely jászolra vágyik
S ha egy kaput sejt, mindjárt térne le, –
Minden lépten-nyomon fekünni készül…
Míg, lám, a főt is elrántá vitézül!

88

Lőn pedig egy alföldi púpos gáton,
Hogy Erzsók asszony négyfelé terült
S feledve mindent, mindent a világon,
Fenéktelen álomba szenderült;
Ő maga ugyan ott maradt, a háton,
Ellenben a kisded lehengerült
A mély árokba, melynek tekenője
Puha pázsittal volt körül benőve.

89

Ott egy vad tüske (az, melynek faját
Török sertések hozták Debrecenbe)
Szelid árnyékkal védve fogta át,
Nem is nyikkant szegény a hűs verembe’;
Most kém-szemektől nem bosszantva járt
Az idő, és merült a végtelenbe
Mind akkorig, míg Erzsók néni végre
Föleszmélt e viszályos földi létre.

90

Midőn felvirradt álma éjjelébül
S kinyitogatta szeme ablakit,
Első tapasztalása lőn, hogy szédül
S fáj a feje, nagyon fáj. Második:
Hogy nem kel ő most dunnája pihéből;
Aztán: hogy ő nem is ottan lakik;
Aztán: hogy ő tán az idén se’ járt ott:
“Hm, hm! a sok kicsi ujfenn megártott!”

91

Körültekinte és örömmel látta
Hogy, ameddig belát, senkit se’ lát;
Most, gondolá, nincs semmi dolga hátra,
Mint hazamenni; ballagott tehát;
Az a kis ostoba meg’ nem kiálta
Utána, – nem jelengeté magát
Sem egy csuklással, sem valami prüsszel:
Hiszen csak adna jelt egy árva pisszel!

92

De nem! hanem midőn már látható
Sem vala Erzsók néni a határon,
Akkor kezdé el a rívást Kató;
Szerencse mégis, hogy jött végre három
Szekér cigány… ország-világ futó
Nép, – sátorok lakója télen, nyáron:
Ezek az árva sírót meglelék
S a barna rajkók közzé göngyölék.

93

Avval gyüh! délfelől éjszakra, mert ők
Keresztuton jövének nótabéne;
Majdan elértek egy kis füzfaerdőt,
Hová az út lélekzet-venni méne,
Ott eltünének a ravasz tekergők:
Mialatt a másik úton Erzsi néne
(Csupán fejére lévén panasza)
Csendes kedéllyel ballagott haza.

94

Azonban a csősz, meg némely komák,
Nehezen várták a keresztanyót;
Nem kezdheték el a nagy lakomát
Míg a mulatság hőse oda volt;
Figyeltek ajtón és ablakon át,
De nem láttak semmi látnivalót;
A csősz felállott egy vigyázó-fára
Hogy messze lásson a sík láthatárra.

95

Egyszerre, kit lát? a jó öreget
Mellékirányba mendegélni távol.
Kurjant felé, kalappal integet;
Nevén kiáltja gégeszakadtából;
De az szónak sem áll, mint egy siket,
Arra se’ néz hanem, ugyancsak lábol:
Hazafelé tart, oda, hol tanyás
Az öreg “apjok”, Venyige Tamás.

96

Egy ízben észrevette hogy köszönget
Feléje a csősz és kalappal int,
“Ej!” monda, – “hát isten megáldja kendet”
S tovább inalt Erzsók asszony megint.
Ennek láttára nagyokat köhentett
A csősz; de mit vala tennie, mint
Szaladni nyomban Erzsók néniékhez
S megtudni, hogy ment a menőke véghez.

97

Volt ugyan Erzsók asszonynak elég
Széles, hosszú, mély emlékezete:
Hét vármegyében nincs olyan cseléd
Kinek ne tudná minden élete-
Sorját, – szép-anyja és apja nevét,
Ki volt rokonja, honnan erede:
Hanem, mi történt reggel óta véle?
Ez egyre semmi módon nem eszméle.

98

Lön hát igen nagy lótás meg futás
Nyomába jőni a szegény fiúnak:
Hová tünt a szerencsétlen dudás?
Ki lopta volna el tehernek, búnak?
Denique addig lett minden tudás,
Hogy mostan ebből még semmit se’ tudnak;
De majd idővel kilelik a sorját,
Kurrenst bocsátnak róla, kidobolják.

99

Mit volt csinálni? gondolom, megették
A sok pogácsát, sulymot, csőrögét;
Azonban a cigányok messzevitték
A csőszi kunyhó árva gyermekét;
Ha kérded, olvasó, mivégre tették
Ezt a cigányok? olvasd e regét:
Légy béketűrő, majd kisűl alább,
Mi hasznot hajta nékik e nyaláb.

100

Kilenc mérföldig meg se’ állapodtak,
Hanemha étetés végett talán:
Lehet, hogy kissé hir ne’kül rakodtak
Valaki házában, vagy udvarán.
Most, bátorságba tett bőrrel, kifogtak,
Sátort verének egy domb oldalán,
Honnan az út egy kis faluba jára,
És szép kilátás nyílt a sík Tiszára.

101

A nap hanyatló-félben vala már,
Az égen semmi felhő, semmi rojt,
Csupán ott hamvasabb a láthatár,
Hol a menny széle a földhöz hajolt;
Néhol sötétes lombokat csinál –
Mely a redőtlen éggel összefolyt –
Egy lomha füst, gyér kunyhók vándora,
Vagy messzi útak fellengő pora.

102

Különben a lég csöndes, néptelen;
Kék távolában itt-ott függ vala
Egy barna szárnyas a híg étheren,
Mint pár-szemöldök írott vonala.
A puszta sík volt, mint a kék elem
Melynek ködében széle elhala;
Alig jegyezte néhol egy csekély domb,
Mely mult csatákról sejtelmes regét mond.

103

Mint némi földbe szúrt vékony cövek
Tünt fel nehány torony a láthatáron,
De oly kicsiny, hogy a pásztor gyerek
Meglátja, végignézve szalmaszáron.
Majd egy sovár kút, melyből a meleg
Minden vizét kiszürcsölgetve nyáron,
Hosszú nyakát szomjan emelte égbe
Féllábon álló, ostoratlan géme.

104

Nyugotra lenge-sásas zöld lapály
Terült a lassan mélyedő Tiszáig,
Hol szőke csorda látszott, az apály,
Vizében állva térdig, vagy bokáig.
Innent ezüst-szin, túl-részen homály
Borítá a víz tükrét fele-tájig, –
Túlparton egy halász űl, andalog:
Fejérlik a hal, melyet néha fog.

105

Folyam mentében itt-amott egyes
Vén fűz sötétlő körrajza veté
A sík lapályra hosszu és hegyes
Árnyát, minő torony-épűleté.
Így a világost az árnyék vegyes
Rónája váltogatva követé;
Kék, hol nem éri nap, hol éri sárgul
A gyep, s homályos fényt kap, a sugártul.

106

Majd a nap is leáldozék. Haránt
Fektette a fodor habú Tiszára,
Mint búcsu-jobbot, rezgő súgarát
És mintha még egy kis ideig várna,
Szélesen, hosszan, aranyhíd gyanánt
Ingadozék ott lángszinű sugára:
Aztán vakító ragyogással ége
A falu szélső ablakán, és – vége!

107

Legott sürűdni kezde a homály,
Terjedve lassan, ámde biztosan,
(Mint a vakság, midőn a tudomány
A hatalomnak ellenére van; -)
Majd egy betyár tűnt el szilaj lován
Majd varju rebbent föl csoportosan, –
Majd, földre hullott gyér csillagokúl,
Csikós-gulyásnak esti lángja gyúl.

108

Most, mint amely hártyával van bevonva
Otromba lámpás, a cselédedé, –
Átalvilágolt a nem sűrü ponyva,
Mely a cigányok sátorát fedé;
Körűl póznákkal volt feszesre nyomva,
Felűl azonban látni engedé
A tűz vereslő füst anyját, megint
A sok sziporkát, játszó gyermekit.

109

Ott hemzsegének üst-szin arcaikkal
Leirhatatlan ékes rendben ők;
Tüznél kopólé sustorgott fazekkal
És szolgafán bográcsok, serpenyők;
Egy része űl, hasal, pipázva guggol,
Ifjú, öreg, nagy, apró, férfi, nők;
Más része jő, megy, szed, vesz, rakodik.
Táncol, fütyöl, visít, marakodik.

110

Egy ócska nyergen űl a tisztes vajda,
Kitünő zugban, egymaga, külön;
Panyókán fityegő kék mente rajta,
Ezüst gombokkal sárgaréz fülön;
Sürű bajusztól fedve hallgat ajka,
Kivéve ha egyet kahint: “ühön!”
Hallgat pedig, mivel most agyarán
Bagó van, hogy kimondjuk magyarán.

111

De egyszer aztán felnyitá foga
Sövényét (mint Homérosz mondaná),
És a kemény hang, melyet mormoga,
Rendítve bújt a földbe, föld alá:
“Hol a rajkó, te Éva, Rebeka?
Megint egyiknek sincsen gondja rá?
Hol a pokolba felednétek így el!…
Mindgyárt szoptassa meg egy, aki tölgyel!”

112

Mondá. Legottan a vajsszívü Rébék
Letette földre önnön kisdedét;
Kasfarba’ hosszasan keresgelődék,
Sok lom levén ott, és öreg setét;
Meglelte aztán vékonyabbik végét
S kirántja onnan hősünk termetét;
Hogy tágul a hely: annak rosta, csizma
Örült, meg ócska hám, ködmen, tarisznya.

113

Mint a szemétdomb nyirkos tetején
Fehérlő gomba, avvagy pöfeteg:
Ugy csünge Rébék májszin kebelén
Fejér képével a magyar gyerek,
Dőzsölve annak mézédes tején
S nem győzve abból szívni eleget, –
Midőn egy haska férfiú belépe
S a vajda e szókkal fordult elébe.

114

“No István gazda, itt volnánk megén.” –
“Látom” felelt az. “Hát?…” “Három, de jó!
Kend tudja, hogy mi nem járunk gebén.
De milyen három harapó-fogó!
Ritkítja párját, egy sincs közte vén.”
“Nincs! csak kehes, mint multkor a fakó…”
“Az, Istók bácsi? az?!… én a nyakát –
No de hadd dicsérje meg maga magát!”

115

“Hol vetted azt a rajkót, hé menyecske?”
Kérdé a gazda, mellék néven or.
“Kaptam!” vigyorga rá a füsti-fecske –
“Kendnek ilyen sincs, úgy-e vén lator!”
“- Ha mégis oly cirmosra volna festve…
Azt loptad, úgy-e, valld meg, valahol?”
– “Loptam! – ki ördög lopna ily kamazt?
Loptam! hogyisne! hisz csak nem malac!”

116

“Sokan vagyunk itt” súgá Faraó
Fiának István – “majd otthon leszek:”
S ez, mintha mondaná szavára: !
Értő kacsintást vága rá keszeg.
Avval kifordult a látogató;
De a moréknak is volt ám eszek:
Könyéken rugta Rébéket a vajda:
“Most meleg a vas, most kell ütni, rajta!”

117

Mint a kuvasz (vagy rím okáért: fecske)
Elkapja gyors röptében a legyet:
Hamar felfogta e szót a menyecske;
(Gaz nép erénye, érteni egyet) –
És, felugorva mint… no persze: szöcske,
Ment, – hogy hová? azt meglátja kegyed,
Meg fogja látni, nyájas olvasó!
Csak légyen őt velem követni jó.

118

Ment, meg se’ állott; mígnem a falu
Szélső, kerített udvarához ére,
Hol nád tetőjü és fehér falu
Házacska élelmes gazdát dicsére;
A gyöp felé nyilt ajtó és kapu,
Talán hogy a szabad lég jobban érje (?)
S ne kelljen rágni oly sok utcaport
Mit nékem a szél ablakomba hord.[2]

119

Nincs nyájasabb, mint néha, őszi este,
Midőn sötét van és a táj rideg
S dérharmat immár a mezőt meg-este,
Nyilt konyha lángját pillanthatni meg.
Ezt látta most a gyöngyfogú menyecske,
De ő nem vette ily költőileg,
Hanem belépett, – egy marok talizmán
A hű kutyákat lekenyérhajazván.

120

Kit Sára asszony, a pozsgás, kerek,
Gödörkés állu házi korona
Látván, csudálta mily szép a gyerek,
Ölébe vette, rá csókot nyoma:
Szegényke! mily vidáman szendereg:
Be kár, hogy nem az ő tulajdona! –
Sohajta ekkor, – minthogy NB.
Gyermektelen volt a jó szívü néne.

121

Ha István gazda így nevezte Sárát
“Anyjok” s ez “apjok” mondta rá viszont,
Nem egyszer vette meg e szónak árát
A felhő, mit ez arcaikra vont.
Kiért hagyták el a törvény határát?
Kinek számára gyűjtik a vagyont?
Tán a lopástól is elmenne kedve
Istvánnak, ha nem volna – rászületve.

122

Hány szép fehér pénz, hány kövér falat
Jutott varázsló asszonyok kezére
A meddőségi harminc év alatt,
Mely, mint üres felhő, folyvást igére!
S midőn nem ígért, egy más gondolat:
Fogadni a hiába várt’ helyére” –
Az szinte nem ment: nem kerűlt a tájon,
Ki gyermekéből tolvajt graduáljon.

123

Sok szóbeszéddel így az alku meglett,
Egyfüstön a ló- és gyermek-csere;
Megnépesült az ól s a kályhaszeglet.
Még akkor éjjel István nevire
Lön bélyegezve, mit a két öreg vett:
Hősünk, Kató, Istók nevet nyere.
Hogy kapta mellé aztán a Bolond-ot,
Ez, amit én másszor talán elmondok.

124

Talán, talán. Ha jó sors engedi.
Fogadni bizonyost én nem merek.
Bányász a költő: hányszor kergeti
Mély föld alatt vakon a vak eret!
Bizvást elindul, hévvel követi:
Az egyszer elvész, meddő szirt mered
Eléje: s ő áll e szirtnél merőbben,
Sápadva színben, fogyva kedv- s erőben!


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!