AZ ÜNNEPRONTÓK

AZ ÜNNEPRONTÓK – Arany János

Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
   „Imára! imára!”
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
   Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
   Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
   Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
   Hogy reszket az egyház tornya?…
Szembe’ Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
   Foly tegnapi dőre tivornya.

„Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
   Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
„A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
   A kufercest majd vele járom.”

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
   Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
   Sípján már billeg az újja.

„Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad.”
   „Uraim, de papolnak ott-benn…”
„Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
   Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
   Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
   Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
„Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
   Kihasítom kecske-dudádat.”
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja –
   Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
   Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
Verik bizony a nagy üres levegőt; –
   Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
„Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
   Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
„Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
   S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is – íme, közelget az éj –
   Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
   Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
   S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
   Az egész örjöngő csoport.

(1877 júl. 21)