Jobbágykérdés a reformkorban
Magyarország történelmétől kezdve agrárország, gazdasága mindig is a földön nyugodott. A magyar mezőgazdaságban a külterjes, két- és háromnyomásos művelési rendszert alkalmazó, robotoltató majorsági gazdálkodás volt az uralkodó. Ipar alig létezett. A parasztság közel fele zsellérként dolgozott a majorságokban, a másik fele pedig igen differenciált. Egyedül a gazdagparaszti réteg volt képes piacra termelni, időnként saját telkeiken bérmunkákat alkalmazták. A középparaszti réteg önmagát és családját tartotta el, a szegényparasztság kénytelen volt telkének jövedelmét többletmunkával kiegészíteni. A hatékony termeléshez szabad munkaerő és pénz kell, de ezek egyike sem volt meg. Nem voltak bankok, nem létezett szabad tőkeáramlás.
A reformkori politikai viták egyik fő témája a jobbágykérdés, és ehhez kapcsolódva az örökváltság problémája. A nemesség számára nyilvánvalóvá vált, hogy a jobbágy robotmunkája gazdaságtalan, ezért arra korszerű, külpiacokon is eladható termékeket produkáló gazdálkodást alapozni lehetetlen. A vállalkozó szellemű nemesek a jobbágyi terhek megszüntetésétől várták a birtokkorszerűsítéshez elengedhetetlen pénzt és szabad munkaerőt. Ám a rossz piaci adottságú területek nemessége, és azok, akiket csak kiváltságai különböztettek meg a jobbágyoktól, viszont a jobbágyrendszer fenntartásában voltak érdekeltek.
Kossuth úgy gondolta, ez kevés, szabad földtulajdon kell a parasztnak és meg kell valósítani a kötelező örökváltságot, melyet a parasztság állami támogatással törleszt. Az anyagi alap megteremtéséhez pedig elkerülhetetlen a nemesség megadóztatása, a közös teherviselés. Széchenyi ennél mérsékeltebb gondolatokat hirdetett. Pénzt akart szerezni a mezőgazdaság átalakításához, de ezt megtagadta tőle egy bécsi bank, mert a nemesi birtokot eladni, elárverezni nem lehetett.
A robotot haszontalannak és erkölcstelennek tartotta, ezért meg akarta szüntetni a jobbágyok egyéb kötelezettségeivel együtt, de úgy, hogy a birtokosokat ne érje károsodás. Végül Széchenyi egyre inkább elszigetelődött és a közvélemény ill. az ellenzéki politikusok Kossuth mellé álltak. Az 1832-36-os országgyűlésen a szabadelvű követek a jobbágykérdést az örökváltság engedélyezésével akarták megoldani. Ez azt jelentette, hogy a jobbágyok földesurukkal szabadon egyezkedve pénzzel örökre megválthatják szabadságukat és telküket, ami polgári tulajdonná válik.
Az országgyűlés elfogadta az önkéntes örökváltságot és szavatolta a jobbágy személyi és vagyonbiztonságát, a király azonban a javaslatot visszautasította. Az újabb szavazáson az örökváltság az alsótáblán is megbukott. Apróbb dolgokban viszont sikerült enyhíteni a jobbágy helyzetén és rést ütött a nemesi adómentességen is, igaz, a legszegényebb nemest kötelezték adófizetésre.
Az 1839-40-es országgyűlésen viszont már sikerült elfogadtatni az önkéntes örökváltságot, de kiderül, hogy a parasztok többsége nem rendelkezik a felszabadulásához szükséges pénzzel, csak 1%, ezért a jobbágykérdés megoldatlan maradt egészen a forradalom kitöréséig.
