MROZEK: Tangó (1964)

A kelet-európai szerzők az abszurdban a valóságot mutatják fel, nyugati társaik a valóságban az abszurditást.
(P. Müller Péter)

Slawomir Mrozek (sz.: 1930) műveinek központi témaköre korunk személyiségválsága, az elidegenedés és önazonosság-vesztés. Groteszk vagy abszurd helyzeteket, modelleket állít színpadra, amelyekben azonban a realitás is jelen van. A szereplők logikáját, a művészek teóriáit a köznapi élet törvényeivel szembesíti, a hatalom, a kegyetlenség, a morál és a nemiség összefüggéseire mutat rá. Alakjai szerepválsággal küzdenek, ki akarnak bújni a formulák és sztereotípiák korlátai közül, egyéniségük megtalálására és érvényesítésére törekszenek. Hősies gesztusaik, nagyratörő próbálkozásaik rendre komikus felsülésekbe torkollnak, de a végkifejlet Mroz˙ek csaknem minden művében komor.

A Tangó című dráma alapkonfliktusa a kulturális hagyomány és modernség szembenállása. Az író az értékrendszer félreállításának következményeit boncolgatja szatirikus jelenetsorokon át, és végül az értelmiség félreszorulására, térvesztésére, a hagyományos kultúra életképtelenségére esik éles reflektorfény.

A dráma alaphelyzetében – abszurd vonásként – maga a drámaiság hiányzik; megakadt ugyanis a nemzedéki konfliktusok örökletes folyamata. A szülők – úgy vélik – annak idején végérvényesen szétzúzták a normarendszert, és nem hajlandók átállni a hagyományőrző szerepkörre. Programjuk a teljes szabadosság („azt csinálja mindenki, amihez kedve van”). Ennek következtében azonban a jelenkori ifjúság légüres térbe kerül. (ARTUR: „én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk zabolátlansága ellen.” SLOMIL: „Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?”) Az új nemzedéknek ilyenformán két lehetősége marad: „Vagy újabb konvenciókat kell teremteni, vagy helyreállítani a régieket.” Ez utóbbi út látszik előtte járhatónak, így tehát groteszk szereposztásként Artur lép fel a hagyomány harcosaként – a szülőkkel és nagyszülőkkel mint a korlátlan szabadság védelmezőivel szemben, és ezzel mégiscsak kibontakozik egy fonákjára fordult konfliktus.

A II-III. felvonásban tehát hősünk egyre elkeseredettebb kísérleteket tesz a szembenállások kiprovokálására, a különbségek élezésére, ezáltal saját szerepének megtalálására. Először is az etikai normát akarja érvényesíteni, ennek jegyében állásfoglalásra és tettre sarkallni felszarvazott apját. Az eredmény: komikus csattanó. A fiatalember másik próbálkozása: a formákat szándékozik feleleveníteni, konkrétan: tradicionális külsőségek közepette feleségül venni – a saját unokahúgát. A hagyomány azonban (a „legénybúcsú”) épp őt, a „vőlegényt” zökkenti ki a szerepéből; lerészegedik, nihilizmus keríti hatalmába – ami ellen lázadni próbált. —jabb éles váltással valamiféle fanatizmusba igyekszik belekapaszkodni, eszmék (a „halál” és a „hatalom”) megszállottjaként zavarosan szónokol, és Edek brutális erejére támaszkodva diktatúrát jelent be. Ala közlése azonban („én megcsaltalak Edekkel”) teljesen összeroppantja, hiszen most már minden kicsúszott a kezei közül (az erkölcs, a forma és az eszme is; „rossz a világ”). Eszeveszett dühöngéssel a pribékjére rontana, de Edek két csapással agyonüti, és ő veszi át a teljhatalmat.

Konfliktus jelenik meg tehát – megoldásként – a befejezésben, megsemmisítve és félretolva az alapellentétet, a hagyomány őrzésének vagy elutasításának a kérdését. Ez a kultúra nevetséges belügyévé süllyed, a műveltség egészével szemben viszont elsöprő erővel fellép a gátlástalan műveletlenség. Vele szemben a kultúra nem is vállalja az ellenállást: Eleonora szerint „talán nem is lesz olyan rossz dolgunk”, Slomil „semmi különöset” nem tud mondani, Eugeniusz bácsi pedig azonnal behódol az új hatalomnak is.

A Tangó a fentiek értelmében a kultúra tragikomédiája. Az emberi értelem fogódzó nélkül, tehetetlenül áll a XX. század valóságában, az összekuszálódott társadalmi állapotok és emberi viszonyok előtt, immár teljesen elvesztette értelmező és irányító szerepkörét, csupán sodródni tud az eseményekkel; némely szituációkban pedig csupán egyszerűen nevetséges. (Artur orvosegyetemre jár, Eleonora szerint ezzel „szégyent hoz a családra”.) A mellékszereplők elvtelensége vagy hóbortos életfilozófiája, a főhős sikertelen nekiveselkedései és téblábolása egyaránt az értelem zsákutcáját jelzik, és együttesen vezetnek az önpusztításhoz, a katasztrófához. Artur elméletei gyorsan cserélődnek, hiszen csak eszközül szolgálnak öncélú lázongásához. Slomil a modern, avantgárd művész és esztéta karikatúrája. Az ő kijelentéseiben felsejlenek ugyan lényegre tapintó, reális meglátások, de egészüket mégiscsak a bornírt dilettantizmus, a valóságtól való elrugaszkodás uralja. Kísérletezgetése: az ő élethazugsága, szereplőtársai elnézőlen statisztálnak hozzá. Hangzatos elmélete („boldognak lenni – a felszabadult ember joga és kötelessége”) jegyében él és e jegyben szarvazza fel őt felesége, Eleonora. E házaspár „elvének” és magatartásának abszurditása akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a gyermeküket a szemük láttára ütik agyon – és szinte észre sem veszik. Ala eleve távol áll az értelmiségi szemlélettől („unom a filozófiát”), unokatestvére szerepzavaraira pedig joggal fakad ki: „tudományos disznó”.