A várháborúk kora (1541-1568)

Előzmények

Az 1538-ban megkötésre került váradi béke értelmében Szapolyai János halála után az egész országot I. Ferdinánd és utódai birtokolták volna annak következtében, hogy Szapolyai lemondott utódai nevében is a trónról, és Ferdinándot tette meg örökösének.
Szapolyai azonban átértékelte a szerződést akkor, amikor 1540-ben János Zsigmond személyében fia született, és őt jelölte ki utódjaként. Szapolyai János halála után János Zsigmondot még csecsemőként koronázták meg magyar királynak.
Ennek következményeként I. Ferdinánd csapatai megindultak, hogy elfoglalják Szapolyai országrészét, de a törökök Buda alatt legyőzték őket, majd a helyzet kihasználásával elfoglalták a várost, amellyel az ország három részre szakadt. Az északi és a nyugati részek Habsburg Ferdinánd, Erdély és a Partium Szapolyai János és utódai, az ország középső területei pedig a Török Birodalom uralma alá kerültek.
János Zsigmond gyámja, Fráter György 1541 után az ország újraegyesítését és a törökök kiűzését tűzte ki fő célként. Meglátása az volt, hogy a törököket csak Habsburg segítséggel lehet kiűzni az országból, ezért 1541-ben megkötötte a gyalui egyezményt, amelynek értelmében János Zsigmond lemondott az országról, I. Ferdinánd pedig megkapta a koronát, cserébe ígéretet tett Buda visszafoglalására. 1542-ben I. Ferdinánd megkísérelte Buda felszabadítását, azonban a gyenge sereg nem aratott győzelmet.

Végvári harcok

A törökök a Habsburgok vereségével párhuzamosan 1541-ben hadjáratot indítottak, amelynek következtében a magyar várak egymás után estek el: Bécs, Siklós, Fehérvár, Szeged, Esztergom, Pécs, Simon-tornya és Vác. A törökök Buda körül várrendszert alakítottak ki, és az országot nemcsak felvonulási területnek tekintették, hanem kiindulópontnak a nyugati terjeszkedéshez. 1547-ben I. Ferdinánd békét kötött öt évre a törökkel, amely alapján évente
30 000 Ft-ot fizetett a magyar területek fejében.
1551 nyarán I. Ferdinánd a gyalui egyezményre hivatkozva azonban mégis megkezdte az ország keleti részének elfoglalását, de a császár által delegált gyenge katonaság nem tudott elérni eredményt, Fráter Györgyöt pedig meggyilkolták.
Az 1551-es események miatt török megtorló hadjárat indult 1552-ben. Két vezér két irányból kezdte meg a hadműveleteket. Ali budai pasa elfoglalta Veszprémet és Drégelyt, majd további nógrádi várakat, Kara Ahmed másodvezír pedig meghódította Temesvárt és Lippát. Ezután a pasa és a másodvezír seregei egyesültek, bevették Szolnok várát, majd szeptember 9-én megkezdték Eger ostromát. A Dobó István vezette hős várvédők megállították a török előrenyomulást Egernél, 38 nap után a törökök feladták a küzdelmet. Észak-Magyaroroszág kulcsfontosságú vára így magyar kézen maradt, ami egyben azt is jelentette, hogy az Erdélyi Fejedelmeséget és a Királyi Magyarországot a törökök nem tudták egymástól elszigetelni.
Mindeközben János Zsigmond folyamatos küzdelmet folytatott a Habsburgokkal a vitatott területekért. 1565-ben megállapodást kötött II. Miksával, hogy lemond a királyi címről, és utódai csak Erdélyt öröklik. Ezen megállapodás sértette a szultán érdekeit, amelynek következtében 1566-ban I. Szulejmán ismét hadba vonult, és megkezdte utolsó jelentős hadjáratát Szigetvár ellen. A várat Zrínyi Miklós dunántúli főkapitány védte seregével, akik hősi halált haltak, az ágyúkkal szétlőtt várat reménytelen helyzetben sem adták fel. I. Szulejmán meghalt az ostrom alatt, utóda pedig II. Szelim lett.
A két nagyhatalom belátta, hogy egyikük sem tudja elfoglalni Magyarországot egészen, ezért a status quo rögzítésével 1568-ban békét kötöttek Drinápolyban. Ez alapján Miksa elismerte a törökök hódításait, és vállalta, hogy évi 30 000 magyar aranyforint adót fizet a szultánnak, és ezáltal egy viszonylagos erősegyensúly alakult ki a két birodalom között.

A végvárrendszer funkciója, fenntartása és működtetése

A védelem fenntartására egy új várrendszer létrehozása volt a fő feladat. A jelentősebb végvárakat a király saját irányítása alá vonta, és sor került a végvári rendszer harmadik átépítésére.
Korábban a várak magas, keskeny falakkal rendelkeztek, amelyek a tűzfegyvereknek hosszabban nem tudtak ellenállni. A várak modernizálása volt a fő cél, hogy minél kevésbé legyenek kitéve az ágyútűznek, minél nagyobb létszámú őrséget tudjon befogadni, valamint ágyúkat lehessen elhelyezni a várfalakon. Királyi megbízásból olasz hadmérnökök alakították át a várrendszert. Az egykori várat belső várrá formálták át, ami köré külső várakat építettek, amiket vizesárkok vettek körül. A korábbi lovagtornyok lebontásra kerültek, szélesebb és alacsonyabb ágyúállások kialakítására alkalmas védművek kerültek kiépítésre.
A megrövidített várfalak azonban megmászhatóvá tették a várakat, ezért újfajta bástyák megépítése vált szükségessé, melyek a falak közeli védéséről gondoskodtak a védágyúzás számára egy gyalogsági roham esetén. Az ún. újolasz bástyák sokkal hatékonyabb védelmet jelentettek a várfalak és a bástya tüzérsége számára, mivel az ágyúk védettebb helyen álltak és alig maradt holttér, ami a támadó esélyeit növelte volna.
Ezzel egyidejűleg új vártípusok is meghonosodtak Magyaroroszágon. A palánkvárak nem voltak olyan erősek, viszont olcsóbbak voltak és könnyebb volt a javításuk. A kővárak a stratégiailag fontos helyeken épültek, ezek ugyan drágábbak voltak, de erősebbek. A török továbbvonulását meg tudták akadályozni, utánpótlási vonalakat tudott elvágni, felmentő seregek hiányában azonban ezek a várak sem tudták hosszabb ideig tartani magukat a törökökkel szemben.

A végvári élet

A végvárakban több tízezer fős, legfőképpen magyar katonaság szolgált, amelynek tagjai között a török elől vagy más okból megszökött jobbágyok, valamint földjüket vesztett nemesek is voltak. A végvárak állandó védőiből idővel önálló társadalmi réteg alakult ki, ez volt a vitézlő rend.
A végvári katonák zsoldot kaptak, azonban az udvar gyakran nem tudta kifizetni a járandóságukat, ezért egyéb munkákat is elvállaltak a békésebb időkben. Gyakran jártak portyázni, valamint, ha volt rá lehetőségük, a várak mellett földet műveltek, illetve a tőzsérek mellett marhacsordák fegyveres kíséreteként működtek közre.
A drinápolyi békét követő időben csak a nagy hadmozdulatok szakadtak meg, az állandó portyázások, rablások továbbra is megmaradtak. A végvári katonaságot a török felszabadító háborúk után elbocsátották, a végvári rendszert pedig a XVIII. században a határőrvidék váltotta fel.