A Bizánci Birodalom

Már Hérakliosz idején megtörtént a katonaság és a birodalmi közigazgatás átszervezése. A folyamatos támadások ellen a Bizánci Császárságot katonai tartományokra osztották (thema-rendszer). Bár a théma-rendszer bevezetését a hagyományos nézőpont Hérakleiosznak tulajdonítja, az újabb kutatások (pl. Peter Schreiner) inkább a rendszer fokozatos kifejlődését hangsúlyozzák, Így a rendszer gyökerei a Hérakleiosz előtti időkbe nyúlnak vissza, kifejlett formája pedig csak jóval az ő uralkodása után jelenik meg. Ezzel a városi élet visszaszorult Bizáncban, míg a főváros a keresztény világ legnagyobb városává vált.

A Konstantinápoly ellen irányuló arab támadások mind megtörtek a görög flotta erején, a város erős falain, a görögtűzön, melynek titkát gondosan őrizték a bizánci mérnökök, és a kiváló császárok (pl. III. Leó) képességein. Az arab betörések visszaverése után a birodalom hamarosan erőre kapott. Konstantinápoly 717-es ostroma óriási veszteségeket okozott az araboknak, minekutána a Bagdadi Kalifátus többé már nem fenyegette a birodalom magterületeit.   Bár a 18. századi történész, Edward Gibbon – tévesen – kimerültnek nevezte a Bizánci Birodalmat, valójában ez az államalakulat állt a középkorban a legközelebb ahhoz, hogy katonai szuperhatalom legyen. Mindezt a nehézlovasságának (katafrakták), illetve az ezek toborzásához bázist nyújtó módos, szabad parasztság (nem mindig következetesen véghezvitt) támogatásának (Sztratióta) katonaság, különösen mély védelmi rendszerének (a théma-rendszernek), az ellenfeleinek egymás ellen való kijátszására fordított összegeknek, az öszvérkaravánokra alapozott kiváló logisztikai hálózatának, erős (ám gyakran tragikus módon alulfizetett) flottájának és racionális (lopakodással, meglepetéssel, gyors manőverekkel és nagy túlerővel operáló) hadi doktrínáinak köszönhetően érte el.

Vallási tekintetben a képrombolási vita dominált Bizáncban a 8. században. III. Leó betiltotta a szentképek, ikonok tiszteletét, ami a szentképek tisztelőinek lázadásaihoz vezetett szerte a császárság területén. Iréné császárnő erőfeszítéseinek köszönhetően 787-ben összeült a második niceai zsinat, ami kimondta, hogy az ikonokat tisztelni, de nem imádni kell. Iréné emellett igyekezett házasság révén egyesíteni Bizáncot Nagy Károly Nyugatrómai Birodalmával, ám nem járt sikerrel. Vannak azonban akik megkérdőjelezik e terv valóságát. (pl. Peter Classen) A 9. században ismét felbukkant a képrombolási ellentét, ám újra – immár végleg – megszüntették 843-ban.

Aranykor

A Bizánci Birodalom a Makedón-dinasztia uralkodása alatt ért el hatalma csúcsára a 9. század végén, 10. században és a 11. század elején. Ebben az időszakban Konstantinápoly újra megvetette lábát Itáliában, ellenőrzése alá vonta az Adriai-tengert, és megszerezte a bolgár területeket (végső győzelmet a bolgárok felett II. Baszileiosz aratott 1014-ben). A császárság új (bár nem állandó) szövetségesre is szert tett a keleti szláv Kijevi Rusz személyében, ahonnan fontos zsoldosalakulatokat kapott (Varég Gárda).

1054-ben a görög kelet és a latin nyugat kapcsolata a végső krízis állapotába jutott el. A különválás hivatalosan sohasem intézményesült, így a nagy egyházszakadás (szkizma) gyakorlatilag az évszázadokon keresztül zajló, fokozatos szeparálódás csúcspontjának tekinthető. Ekkor született meg a modern római katolikus és ortodox egyház.

Azonban a Bizánci Birodalom is hamarosan nehéz idők elé kellett, hogy nézzen, nagyrészt a théma-rendszert lerombolva elszaporodó nagybirtokoknak köszönhetően. Régi ellenfeleivel, az arabokkal talán még fel tudta volna venni a versenyt, ám új támadók jelentek meg: a normannok 1071-ben befejezték a bizánci csapatok kiűzetését Itáliából, és az egyébként egyiptomi Fátimida Kalifátus meghódítását tervező szeldzsukok is megjelentek a keleti határon, Konstantinápoly fő toborzó- és gabonatermelő területén. Az 1071-es manzikerti csatában vereséget szenvedtek a bizánci erők, és az elkövetkező években Kis-Ázsia nagy része odaveszett.

A birodalom bukása

Némi javulást hozott a válságban a Komnénosz-dinasztia uralkodóinak sikeres politikája. I. Alexiosz, akinek életét és tevékenységét leánya, Anna Komnéna művéből, az Alexiászból ismerhetjük, újraszervezte a hadsereget (pronoia-rendszer), amely révén a birodalom feudális jegyeket vett fel. Az új sereg jelentős sikereket ért el a szeldzsukok ellen, és segélykérésére indult meg az első keresztes hadjárat 1096-ban, ami azonban hamarosan kikerült a császár ellenőrzése alól. Így is sikerült Kis-Ázsia nyugati területeit visszaszerezni.