A Bizánci Birodalom

A Birodalom felosztása a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a 3. század legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. A kettéosztott birodalom két felét egy-egy augustus uralta, akik társuralkodóval rendelkeztek (címük caesar). A tetrarchia számára előírt öröklési rend nem működhetett: polgárháború tört ki, melyből I. (Nagy) Constantinus került ki egyeduralkodóként (324). Ő új fővárost alapított magának 330-ban a régi görög Büzantion helyén, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. A főváros közkeletű neve mégis a görög Κωνσταντινούπολις (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) volt. Konstantinápoly vált Constantinus adminisztrációjának központjává (bővebben lásd: Konstantinápoly alapítása). Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak egyik legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása.   A 4. század végén, 395-ben I. Theodosius, az ortodox kereszténység élharcosa két fia közt osztotta fel a Római Birodalmat, mely többé már nem egyesült: nyugaton a Stilicho befolyása alatt álló Honorius, keleten pedig a különféle udvaroncok által irányított Arcadius lett az uralkodó. Arcadius országát az 5. században még általában Keletrómai Birodalomnak szokás nevezni.

Korai történelem (4–7. század)

A Római Birodalom keleti felét a 3. századtól jelentkező, a 4. században felerősödő és az 5. században kulmináló gazdasági, társadalmi és katonai problémák kevésbé érintették, mint a nyugatit – köszönhetően a fejlettebb, városiasabb kultúrának, a colonus-rendszer viszonylagos hiányának és a kereskedelmi utakhoz való közelségnek. Az is közrejátszott a további viszonylag békés állapot fennmaradásában, hogy a népvándorlás fő áramlata Nyugat-Európát vette célba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Keletrómai Birodalmat ne érték volna támadások – II. Theodosius kénytelen volt erős falakkal megerődíteni Konstantinápolyt. A Nyugatrómai Birodalom bukásakor éppen I. Zénó volt a bizánci uralkodó, aki kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a görög területeket, megkapták az Itália feletti uralmat.

A 6. században kezdődtek meg a Bizánci Birodalom hagyományos ellenségei (perzsák, szlávok, bolgárok) ellen vívott, váltakozó sikerű csatározások. Szintén jellemzőek az időszakra a vallási krízishelyzetek, elsősorban a monofizita eretnekség kérdésében. Mindeközben azonban a birodalom nem felejtette el nyugati gyökereit: I. Justinianus zseniális tábornoka, Belisarius segítségével megszerezte az észak-afrikai, itáliai és dél-hispániai területeket.   Justinianus modernizálta a római jogot a Corpus Iuris Civilis megalkotásával. Ez még latin nyelven íródott, azonban ezáltal nehezen érthetővé, archaikussá vált a stílusa. Justinianus uralkodása idején épült meg az ortodox egyház központjává váló Hagia Sophia monumentális temploma, és ez csak egy példa a század virágzó kulturális életéből.   Mindemellett Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a 7. század első éveiben a perzsák megszerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot.

Ugyan Hérakliosz leverte a perzsa hadakat 627-ben, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az Iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és az Afrikai Exarchátus (Karthágó 698-ban esett el) az Arab Birodalom részévé vált. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.

A görögösödés időszaka (VII-IX. század)

A nagy területi veszteségek megkönnyítették a belső egység létrejöttét. Hérakleiosz idején vált hivatalos nyelvvé a görög, így a latin és római tradíciók végleg kihaltak a birodalomban. A latin címek (pl. augustus) is hamarosan megszűntek, és a Rómával való egység eszméje is kikopott a köztudatból. Ezáltal Konstantinápoly kialakíthatta saját identitását. Sok történész Hérakleiosz reformjait jelöli meg végleges szakításként a római múlttal, és általánosságban ettől fogva szokás Bizánci Birodalomnak nevezni a Keletrómai Császárságot. Ekkorra már a terület vallása is jelentősen eltért a hajdanvolt nyugati birodalomfél területén elterjedttől, azonban a Bizánci Birodalmon belül is voltak eltérések. A déli területeken a monofizita kereszténység dominált, északon viszont az ortodox irányzat, melynek a khalkedóni zsinaton fektették le alapelveit. Az arab hódítások révén folyamatosan erősödtek az ortodoxia pozíciói.