Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Forrása az illúzióvesztés és kiábrándulás volt. A romantika első hullámai Angliából és Németo.-ból indultak ki.

Jellemzői:

• támogatta az egyéniség kultuszát
• alkotói munka legfőbb ihletforrása a képzelőerő, szárnyaló fantázia
• eredetiséget tűzte ki célul
• a jelen valóságától menekül
• fölfedezték a romantikusok a népi kultúrát, művészetet
• egzotizmus
• lényeges szerephez jut a fantasztikum
• igyekezett elmosni a műnemek határait, az összes műfajt lírizálta
• zeneiség, festőiség, ünnepélyesség a jellemző.

A romantika képviselői: Heinrich Heine (Dalok könyvet), William Wordsworth (Táncoló tűzliliomok), Samuel Taylor Coleridge (Kubla kán), Byron (Don Juan), Shelley (Óda a nyugati szélhez), J. Keats (Óda egy görög vázához), Poe (detektív regények), Walter Scott (történelmi regény megteremtője), V. Hugo (Nyomorultak), Puskin (Anyegin), Katona József (Bánk bán), Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály.

A haza és a haladás gondolata Kölcsey Ferenc költészetében

A megélénkülő politikai élet kimozdította sötét hangulatából, s a cselekvésben, a haza érdekéért való munkálkodásban látta az élet legfőbb értékét.

Nemcsak Kölcseyre, hanem más költőkre s a gondolkodó közvéleményre is rendkívüli hatással volt Széchenyi István Hitel c. művének megjelenése. A Hitel ugyan szépirodalmi stílusban megírt közgazdaságtudományi mű, mégis a gazdasági elemzésekből levont végkövetkeztetése idézett elő fordulatot a költők szemléletében: a régi dicsőség felé forduló tekintetüket irányította a jelen és a jövő sürgető feladataira.

Kölcsey világnézeti átalakulása epigrammáiban is érzékelhető.

Az egyik legelső s legismertebb darabja ebben a műfajban a Huszt.

A Huszt romantikusra színezett elbeszélést (1-4. sor) és valóságos drámai jelenetet (5-8.) sűrít a disztichonokban írt epigramma-formába. A romvár, az éjszakai csend, a felleg alól elő-előbukkanó hold, a sírokat nyitó éjféli óráé s a sírból kilépő, a kései vándort megszólító rémalak a romantika kelléktárából valós, mindez kísérteties borzongást idéz elő. A régi dicsőség árnyalakjának szózata tanításának szigora a parancsban összegeződik:” Hass, alkoss, gyarapíts; s a haza fényre derűl!”

Az 1832-36-os országgyűlés kudarca sötét, komor, remény nélküli pesszimizmusba sodorta Kölcseyt.

Utolsó nagy költeménye, a Zrínyi második éneke halála évéből való. A legpesszimistább műve ez a költőnek. Ez is lírai dialógus: Zrínyi és a Sors vitája.

A Himnusz kérő hangján fordul Zrínyi a sorshoz, mégsem a megbocsátó Isten a megszólított, hanem a Végzet. Ennek döntései megfellebbezhetetlenek. A könyörgésben mégis ott bujkál a remény, hiszen az első strófa fohásszal indul és fohásszal végződik.

A végveszélyt a halmozott metaforák („kánya, kígyó, féreg”) nem konkretizálják, csak a szenvedés mértéktelen kínját érzékeltetik. Mégis az a benyomásunk, hogy valami külső veszély fenyeget. A második szakasz – a Sors válasza – megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét: a haza azért jut sírba, mert gyermekei „nem vontak körüle védfalat”.

A harmadik versszak a szánalomkérés indoklásában visszautal a második strófa kezdő sorára, de a további mentegetőzés helyett a vád erősödik fel. Az eddig külsőnek érzékeltetett veszély váratlanul az ellenkezőjére fordul.

Az „öngyermeki” szónak a mondat végére helyezése fokozza a vád súlyosságát. Kiderül, hogy a haza fiai azért képtelenek a haza védelmére, mert épp ők a haza ellenségei. Az emiatti mélységes felháborodás érteti meg a bibliai átkozódást. A strófát záró két sorban ott remeg a jövőre vonatkozó halvány remény: „a hűv anya” talán életben maradhat, ha „jobb fiak” születhetnének.

A negyedik versszak kemény ítéletet kimondó mondata elsöpör mindenféle reménykedést: a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt. A következő sorok ünnepélyes hangulatúak: minden embernek van egy őrző csillaga az égen, s ha ez lehull, az ember meghal. – A Sors végső döntése könyörtelen: a hazának meg kell halnia. A vers befejezése valóságos lírai rekviemmé válik: a költő mintha most tekintetne szét először halálra ítélt hazájában – felidézve múltját, a négy folyam szépséges tájait. De ezen a földön az öröm és a boldogság lehetősége csak a magyarság eltűnésével teremtődik meg.