Hirdetés

Tóth Árpád: fájdalom és lemondás

6 perc olvasás

Tóth Árpád (1886-1928) Aradon született, majd 3 évesen Debrecenbe került, ahol később iskolába is járt. Apja (kőfaragómester) fiától várja művészi ambícióinak kiteljesedését. Egyetemre Budapesten jár, ahol a Négyesy-szeminárium látogatója – ekkor kezd el verset írni. Az egyetemet nem fejezi be, ennek egyik oka az egész életét végigkísérő szegénység, és korai, súlyos tüdőbaja. Visszatér Debrecenbe, ahol újságíróként dolgozik. 1907-tõl jelennek meg versei (a Nyugatban is). 1913-ban jelenik meg első verseskötete Hajnali szerenád címmel. 1917-ben elveszi Lichtmann Annát. Ebben az évben jelenik meg második kötete: Lomha gályán címmel. Az I. világháborúban nem vesz részt, de mély benyomást tesz rá. Gyakran kezelik szanatóriumokban. A forradalmi eseményekhez nagy lelkesedéssel csatlakozott – változásokra vágyik a nagy szenvedések láttán. A forradalom után mellőzik, ekkoriban erősödik meg én-lírája. Utolsó kötete (életében) 1922-ben jelenik meg Az öröm illan címmel. (Postumus kötet: Lélektől lélekig.)

Hirdetés

A betegség és a szegénység rányomta bélyegét költészetére. Lírája rendkívül egységes, nem túl változatos. Versei egyformának tűnhetnek a mélabús, rezignált hang miatt, melyekben gyakori a tehetetlenségérzet, a lemondás, beletörődés. A halál mélyen beleivódott gondolataiba a testi-lelki szenvedés miatt. Szinte minden verse elégia (forradalmi ódáit kivéve), noha ezt a kordivat is indokolja, nála élményekből fakad. Versein érezhető az erőteljes szeretetvágy, a költészet menedéket jelent a számára. Az impresszionizmus költője, jól bánik a nyelv zenei lehetőségeivel, de szókincs nem túl gazdag. Rövid életében csupán a szerelem és a családi élet jelenti a boldogságot. Leánya születése oldja pesszimizmusát.

A Meddő órán című verse egy rövid, néhány jellemző vonásra szorítkozó önarckép. Egy vézna, szánalmas figurát mutat, aki magányos, szegény, tétlen, szenved, szomorú, beletörődik a sorsába. Kedvetlenül szöszmötöl, nem tesz semmi értelmeset. Az írás pótcselekvés – gondosan írja, javítgatja… „Lomhán”: lassan ír, bágyadt, céltalan. A felmerülő, végig nem gondolt gondolatok, a rövid mondatok szaggatottá, erőtlenné teszik a verset. Monoton, a sorok lezártak, ragrímek, a mély magánhangzók dominálnak. „Én, én, én,” belesikolt a monoton egyhangúságba. A statikus igék a jellemzőek, nincs mozgás.

A Rímes, furcsa játék című verse briliáns rímtechnikáról tesz tanúbizonyságot (játszadozik a rímekkel és az olvasóval). Ennek oka, hogy ez a vers ajándék a szerelmének – valami más helyett. Már a cím is utal a játékosságra. A keretben a kedveséhez szól a valóságról. A közbenső szakaszokban azt sorolja, hogy mi mindent ajándékozna neki, ha tehetné (- végig feltételes mód). Kastélyt adna pompás estéllyel, gazdagsággal, rókavadászatot, utazást délre, az antik világba… de ezek az álmok hiábavalóak. Elvágyódik a jelenből. Tudja, hogy álmai hiábavalóak, és csak ámítja magát velük (- önkritika). A rímek megbicsaklásai is arra utalnak, hogy ezek túl hiú ábrándok. A befejezésben átvált arra a fátyolos, rezignált hangra, amely jellemző Tóth Árpádra. Magukat szegény árváknak látja, akiknek másuk sincs, csak az álmodozás, és a szerelmük. „Rí” – fájdalmat idéző hang, a vers halálvággyal fejeződik be: most, ebben a pillanatnyi boldogságban lenne jó meghalni, mert hátha holnapra elmúlik még ez is. Ez a vers nem pótolhatja a hiányokat, de legalább vigaszt nyújt.

A Lélektől lélekig című versében visszatér a magány témájához, de nem lírai szemszögből (E/1) beszél róla, hanem a világra általánosan jellemző állapotként ír róla – az elidegenedésről, az emberi kapcsolatok lehetetlenségéről. Egy éjszakai képpel indít, merengő állapotból – az első sor tárgyilagos. A csillagos eget nézegeti – reménytelen, ijesztő, hideg űr. A csillagfénynek is ugyanaz a sorsa, mint neki: meghal, elvész. A csillagok közti ijesztő távolságról ír, majd fokozással áttér az emberek közötti távolságra. A barátság és a szerelem egy ilyen hideg világban kivész. Ha nincsenek kapcsolatok az emberek között, akkor az érzelmek kivesznek.

Hirdetés

A Jó éjszakát című verse zárja a Lélektől lélekig című kötetet. Úgy hat, mint egy búcsúvers, de létösszegző vers is – költői szerepét latolgatja. Az inga lassú, tétova mozgásával indul a vers, pihenésre vágyó hangulatban (este). Nem csak egy nap, hanem az élet végét is jelenti, a pihenés a halálra vonatkozik. Az álombamerülés egy keservesen végigdolgozott élet végét jelenti – megnyugvást. A ritmus vontatott (inga mozgása is), álmos hangulat. A 2. szakasz a költői alkotómunkára utal, és az abból kivezető pihenésre. „Balga fényűzés”: mi értelme van a költészetnek? A versekkel bíbelődni luxus, nincs rá szükség, értelmetlen, buta dolog versírással nyavalyogni. A józan munka más, nem ilyen megfoghatatlan, nem ilyen haszontalan – abból meg lehet élni, a költészetből nem. A csacska fényűzés megbosszulja magát. A 3. versszak összefoglalja a költészetét, továbbra is ironikus hangot használ. A jambusok és spondeusok is az álmosság képzetét keltik. Az utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, a halálba való menekülést kifejező mondatfoszlányaiban visszatér a kezdőkép. Végül megjelenik az örök költő-vígasz: az utókor elismerése.

Lapozz a további részletekért

1 2


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!