Krúdy Gyula: A hídon

Az időnek ez az újszerű felfogása egyik fontos sajátossága az elbeszélésnek. Az elbeszélés a valóságos idő törvényeinek tagadása. Azt a felismerést tükrözi, hogy különbség van a külső, valóságban mérhető, és a személyiség belső ideje között (lásd: Bergson elmélete). Egyetlen, élményként átélt órában: például több lelki folyamat, az egyén szempontjából létfontosságú esemény zsúfolódhat, mint egyhangú, eseménytelen napok, évek sorába. Szindbád, az élményteli pillanatok örök keresője (utazó), e belső idő törvényei szerint él. Krúdy prózája az idő másik törvényét is megbontja: a visszafordíthatatlanságét. Szindbád egyetlen cselekvése az utazás – térben és időben. Az időben visszafelé, a múltba utazik. Útjának célja a már múltba tűnt élmény megtalálása.

A novella szerkezete is ehhez az emlékkereséshez igazodik: Szindbádnak eszébe jut a kisváros, odautazik, viszontlátja emlékei színhelyét, ahol a régen megtörténtek hirtelen megelevenednek, a cukrászné ráébreszti Szindbádot az idő múlására – a varázs szétfoszlik. Nincs külső esemény a novellában. Minden lényeges a hős lelkében történik; nem a külvilágot, az emberek jellemét, tetteit, egymás közti kapcsolatait ábrázolja, mint a klasszikus novella, hanem a főhősben az emlékezés hatására feltámadó érzéseket, hangulatokat; a külvilág jelenségei csak a hangulat hordozói (például a találgatás arról, hogy mit rejtenek a csukott ablakok, a hősben kavargó hangulatokról adnak jelet).

Krúdy szereplői nem önálló egyéniségek, szerepük az, hogy segítenek a hősnek a múlt teljesebb megidézésében. Kellékei a főhős érzelmei, hangulatai kifejezésének. Mindez valamint az érzékletes leíró részek dominanciája, a színnevek feltűnő használata, a hangulatok megragadására irányuló törekvés a lírához közelíti az elbeszélést (impresszionista próza).