García Marquez

A regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a törvény, mely szerint a világ önmagát ismétli. Először csak Ursula nagymama hangoztatja, hogy minden esemény többször és ugyanúgy fordul elő a világban. Ezért is keresztelik az unokákat az apák, nagyapák nevére, ezért viselik három-négy generáción át ugyanazt a keresztnevet a családtagok. De ami Ursula esetében csak babonás hit, az egy-egy gyermek életében testi hasonlatosság, majd sorsának alakulását meghatározó, láthatatlan törvény. Melchiades titkos irataiba nemcsak a falualapító ős felejtkezik bele, hanem ezzel zárul a regény is, mikor a sokadik utód megfejti a titkot. Az öregkor bomlasztja José Arcadio Buendía elméjét – ezért kötözik egy fához az udvaron -, és ez az állapot kuszálja össze Ursula gondolatait is. A szerelem féktelen és csodás tombolásának egymás után esnek áldozatul a család generációi, mígnem megismétlik a regényt indító vérfertőző szerelmet. A nevek ismétlődése, a generációk egymást követő rendjének hasonlósága azt a látszatot kelti, mintha a kinti idő rohamosan változna, ám az emberek élete mindig ugyanaz maradna. Mintha nem létezne a világ, élik magányos, befelé zárkózott életüket. Fernanda kizárja a világot házából; a pápának készülő gyermek hazatérése után bíborba öltözik és pezsgővel feltöltött medencében fürdik; második Aureliano – bármi történik is körülötte – szeretőjénél dáridózik, majd mikor az esőzés miatt tönkrejut, tombolajegyeket rajzol. Csak a regény egésze derít fényt arra, hogy még ezeket a magukba forduló sorsokat is mélyebb és jelentősebb erők mozgatják. García Marquez úgy írja meg a történelmet, ahogy az emberek azt átélik, ahogy a köznapi eseményekben látják, s ahogy azt egymásnak elmondják, elmesélik. Tehát a már egyszer elbeszélésformát öltött valóságot írja meg.

Regényében csodálatos események történnek, valós és képzeletbeli események magától értetődően keverednek. Ez a látásmód a dél-amerikai társadalom állapotában gyökerezik. Itt a polgári átalakulás a társadalomnak csak egy szeletében ment végbe, a fennmaradó hányadot viszont magára hagyta, hagyományos formáit felbontotta, anélkül, hogy a modernizálás végigvitelével a maga képére formálná. A fejlődés egy ősi, alvó világra szakadt rá, kívülről kerítette be vonatsíneivel, ültetvényeivel, tömegtermelési cikkeivel és új típusú bordélyházaival – mint Macondót a banántársasággal megjelenő amerikai civilizáció. Csoda lett minden apróság, az emberek azonban nemcsak csodálkoznak, hanem saját elmaradottságukra, életük semmiségére is rádöbbennek: hirtelen valótlanná válik az életük.

“Így látszik, Isten próbára akarta tenni Macondo lakosainak álmélkodóképességét, s addig penderitette őket ujjongás és csüggedés, kétség és megvilágosodás között, hogy végül már senki sem tudhatta biztosan, ho1 kezdődik és hol ér véget a valóság. ”

García Marquez ironikusan kezeli a fantasztikumot, túlrajzolja a mesés epizódokat, s így láthatóvá teszi valótlanságukat is, meg azt a mélyebb valóságtartalmat is, amit magukban rejtenek. Az emberek tudatában élő fantasztikus mítoszok egybeötvözése a mindennapok sivár és kegyetlen valóságával e földrész “csodás valóságát” sajátos szellemiségét mutatja meg. Az író olyan nyelven ír, “mely fölér a magunkban hordott szörnyűségekhez”.

A szerző életének és munkásságának rövid ismertetése,valamint kiemelt műveinek elemzése után számítógépes feldolgozásban olvassuk el a kiemelt rövidebb műveket, illetve a nagyobb alkotások részleteit.Érdemes a szerző minél több művének az elolvasására időt szentelni , mert általa egy másik világot Dél-Amerikát ismerhetjük meg közelebbről!