Hirdetés

Forradalmi látomások Petőfi Sándor költészetében és Az apostolban

14 perc olvasás
Petőfi Sándor volt Honvéd őrnagy

Petőfi Sándor (1823-1849) a magyar romantika kiteljesítője, aki irodalmunkra a legnagyobb hatást gyakorolta. A történelem színpadán egyszerre két, egymással elválaszthatatlanul összefonódott szerepben jelent meg, a költő és a forradalmár szerepében. Fellépésével új korszak kezdődött a magyar irodalomban: a népköltészet egyszerűsége vált uralkodóvá a műköltészetben, forradalmian megújította a költészet hangját (népi romantika). Ars poeticáját Arany Jánoshoz írt első levelében így fogalmazta meg:

Hirdetés

Hiába a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata.

Koráig még ismeretlen témákat honosított meg a magyar költészetben: nála jelent meg először a családi líra, szerelmi költeményeiben a hitvesi, házastársi szerelem ábrázolása, tájköltészetében pedig a „puszta” a magyar Alföld méltó rajza (néhány versében a szabadság jelképe is). Ő írt először verseiben a „világszabadságról.” Első jelentős költői korszakának meghatározó jellemzője az egyszerűség, a természetesség és a népköltészet beszédmódjainak és műfajainak imitálása, mely az 1840-es évek első felére tehető. Ilyen versei például a Hortobágyi kocsmárosné, Befordultam a konyhára…, Egy estém otthon, Füstbe ment terv stb. A népies költészet lírai szerepjátszása meglehetősen szűk teret engedett a lírai személyességnek, önkifejezésnek. Az erre való igény jelentkezik költészetének második szakaszában (1845-46). A romantikus individualizmus elmélyülését három versciklus mutatja: Cipruslombok Etelke sírjáról, Szerelem gyöngyei és a Felhők. Erre a korszakára jellemző az időmértékes formák megjelenése, a művészi kísérletezés, illetve a látomásosság irányába elmozduló képalkotás.

Költészete harmadik szakaszának (1847-49) középpontjában a romantikus szabadságfogalom eszménye áll. Az 1847-ben megjelenő Összes költemények közismert epigrammájával ezt nyomatékosítja is:

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

A teljes művet ide kattintva találod.

Ez a szabadságeszme olyan egyetemes érvényű, a romantikus személyiséget és erkölcsöt átható vezérelv melynek Petőfi költészetében természetes módon adódnak egyén-, nemzet- és világméretű, társadalmi és politikai vonatkozásai, értelmezési lehetőségei és különféle témái egyaránt. Legtágabb jelentésében olyan eszközkategória, amelynek célja az emberi létezés magasabb szintjének, az „általános boldogság korának” megvalósítása. Ennek a legáltalánosabb eszmei keretnek különféle vetületei jelennek meg eme pályaszakasz forradalmi látomásköltészetében, szerelmi és tájlírájában. 

Hirdetés

A pályaszakasz szerelmi költészetében a szerelmet a szabadsághoz hasonlóan magasabb rendű létformának, eszményi és eszményített állapotnak érzékelteti. (Versek: Szeptember végén, Minek nevezzelek?, Reszket a bokor, mert…, Beszél a fákkal a bús őszi szél…) A pályaszakasz tájköltészetében a szabadság természetben megélhető vonatkozásai tárulnak fel. (Versek: A Tisza, A puszta, télen, Kiskunság)

Petőfi forradalmi látomásköltészetének jellegzetes gondolata, hogy az egyén szabadsága csak a szabadság világméretű kiterjesztésével lehetséges. Mivel ennek megvalósítását a jövőben képzeli el, a világszabadságot tematizáló versek jellegzetes poétikai eszközeként tűnik fel a látomásos képalkotás, illetve a bibliai próféciák hangjához hasonlatos beszédmód. A költeményekben megszólaló beszélő látnoki képességekkel rendelkezik és a jövendőre vonatkozó igazságok kinyilatkoztatója. Egyrészt a közösség tagja, másrészt kiválasztott személy, aki vállalt küldetést teljesít, amelyben a költészet tett értékűvé válik. A látomásos képek gyakran kapcsolódnak össze bibliai motívumokkal vagy írnak újra bibliai történeteket. Legismertebb ilyen versei az Egy gondolat bánt engemet… és A XIX. század költői.

A XIX. század költői

A XIX. század költői a harmadik pályaszakaszának, a forradalmi látomásköltészet és a költői váteszszerep megnyilvánulásának jellegzetes darabja. A hiányos szerkezetű cím egyrészt utal a vers témájára (költők, költészet) és a megszólalás időbeli érvényességére (XIX. század), másrészt kiegészítésekre is ösztönzi az olvasót. A meggyőző szándékú versbeszéd szerkezete a klasszikus retorika szabályait követi. Az első versszak tételmondatszerű kijelentését

Még 0 szó van a tételből!
A tartalom teljes megtekintéséhez kérlek lépj be az oldalra, vagy regisztrálj egy új felhasználói fiókot!

Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.

a 2-5. versszak kifejtő, magyarázó, érvelő gesztusai követik, amit az utolsó versszakban a követendő költői magatartás

Addig folyvást küszködni kell.

következtetésként való megerősítése zár le. A versben megnyilatkozó lírai én érvelő-meggyőző szándékának érzelmi túlfűtöttségét felszólító, illetve felkiáltó mondatok jelzik, és a beszélő szenvedélyes, erőteljes személyes reflexiói árnyalják („Ne fogjon”, „Előre hát”, „Átok reá”, „szemtelen hazugság”).
A vers beszélője a látnok-próféta szerepből szólal meg, kiválasztottként fordul kora költőihez és közösségéhez. Ebben a versben a látomásos képalkotás kevésbé jellemző, a prófétai magatartás elsősorban az igazságok kinyilatkoztatásában, valamint a jövendölés gesztusában nyilvánul meg.
Már az első versszak metonimikus képei (húrok, lant, szent fa) kiemelik a költő, illetve a költészet szerepét, melyet a szöveg többféle, egymással ellentétes változatban is felmutat. A beszélő szembeállítja a társadalmi változások szolgálatába szegődő költészetet az önkifejező, személyes jellegű költészettel (1.vsz); a tett értékű költői szót a tettet bármilyen okból (gyávaság, lomhaság) nem vállalóval (3.vsz); valamint az általános szabadság és boldogság korának maradéktalan és teljes megvalósulásáért küzdő költőprófétákat a félúton megálló, féleredményekkel megelégedő hamis prófétákkal (4.vsz). A költői szerepeknek ez az ellentétpárokban megnyilvánuló kettőssége teret nyit a lírai személyiség erkölcsi döntésének: az érvényesnek és hitelesnek tartott költőszerep és költészet kiválasztásának, illetve az érvénytelennek és hiteltelennek ítélt költőszerep elutasításának

Hirdetés

Nincs rád szüksége a világnak,
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Vannak hamis próféták

ugyanakkor döntési kényszer elé állítja a megszólítottakat.

A beszélő által érvényesnek és hitelesnek felmutatott költőszerepet a második versszak hasonlatainak a Bibliára épülő mitologikus utalásai mélyítik el. A zsidó nép ószövetségi történetéből vett motívumok általánosítják a szabadság („Pusztában bujdosunk”), illetve a földi boldogság fogalmát, és egyetemesebb tartalom felé mozdítják el a jelentést. Másrészt a költők isteni küldetést teljesítő kiválasztottak, akik látják és feltárják az elérendő társadalmi célt, de képesek arra is, hogy a változások élére álljanak. A megvalósítani kívánt teljesebb és emberibb világot az 5. versszak próféciájának feltételes jelentésárnyalatú időhatározói mellékmondatai, egyben anaforikus (visszautaló: sor eleji ismétlődés) gondolatalakzatai részletezik programszerűen. A költő a hétköznapi tapasztalat mindenki számára ismerős képeivel (kosár, asztal, ablak) teszi értelmezhetővé a szabadságfogalom elvontabb tartalmait. Az emberi és történelmi cselekvések célja az e világi üdvözülés, vagyis az általános, mindenkire érvényes földi boldogság.

A költő forradalmi látomásverseiben a világszabadság gyakorta egy apokaliptikus küzdelem eredményeként valósul meg. Eme vers harmadik versszakában erre a küzdelemre is utalhat az első versmondat harci buzdításszerű felszólítása, a „tűzön-vizen át” romantikus ellentéte, illetve a második versmondat zászlómotívuma, valamint halmozott, rendkívüli dinamikájú igesora („küzd”, „fárad”, „izzad”). A beszélőnek nincsenek kételyei a jövőt illetően, ugyanakkor a megvalósulás ideje bizonytalan. Ezt a bizonytalanságot fejezi ki az ötödik versszak ismétlődő kötőszava („ha”), jövőre vonatkozó határozószava („majd”), illetve a záró versszak „addig” határozószava.

Az apostol

A mű teljes szövegét itt olvashatod.

Az apostol című költeménye 1848-ban keletkezett a szabadságharc jegyében. A mű egy forradalmár életét dolgozza fel születése napjától haláláig. Főszereplője Szilveszter. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy szerepet kap a meditáció, Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg legszebben megformált részei. (Közülük a szőlőszem példázata Az apostol talán legismertebb részlete a 11. fejezetben, a költemény felezőpontján helyezkedik el.) Jóllehet elbeszélő költeményről van szó, melyben fontos szerepet kap a jelenetezés, az előadásmód mégis a lírai elemet teszi dominánssá. Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag a körülményekből és a helyzetéből származtatja. Színe és fonákja: pátosz és irónia kettőssége jellemzi a modalitást. Az irónia forrása mindenkor a démonikus világ:

Hirdetés

Bőszülten hagyta el a nép
A templomot,
(Az isten és a béke házát)

Olyan világ ez, melyben az értékek teljesen megfordultak, éppúgy, mint a Felhők egyik darabjában („Igazság! alszol?”).
A lírai elemet teszi hangsúlyossá az in medias res kezdés is: az érett, ereje teljében levő Szilveszter bemutatása. A múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának, „nevelődéstörténetének” életképszerű elbeszélése az érett Szilveszter gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. Az apostol hőse számunkra kész jellemként jelenik meg, s tulajdonságainak befejezettsége rávetül előtörténetére is. Bár a költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak.

Lapozz a további részletekért

1 2


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!