Bulgakov: A Mester és Margarita (1928-1940)

A manipuláció jellemző eljárása: a dolgok másként nevezése. A moszkvai kezdőképben egy bódét látunk „Sör, ásványvíz” felirattal – sör és ásványvíz viszont nem kapható, csak meleg kajszibarackszörp. Jellegzetes fonákság a „másodlagos frissességű tokhal” kifejezés is; ugyanilyen módon álságos és a lényeget elfedő, meghamisító minősítése Wolandnak az „artista” (a varieté programján), vagy a párhuzamos cselekményszálon, Jeruzsálemben Jézus-Jesua „vándorfilozófus”-kénti emlegetése.

A tömegmanipuláció mechanizmusát Bengalszkij személyesíti meg: „Mi persze valamennyien jól tudjuk, hogy feketemágia nem létezik.” A közönség egykedvűen tűri ezt az agymosást, de a szocialista öntudatot ugyancsak meghazudtolva tolong egymás hegyén-hátán, a repülő pénzek után kapdosva. A Városi Albizottság vezetőinek tevékenysége – a megfelelő ügyintézés helyett – szakkörök szervezésében merül ki. Moszkva: fonákságok és álságok összessége.

Ezek a hibák, csalárdságok és bűnök, a hamis ideológia és a leplezett diktatúra nem csupán általános létbizonytalanságot és szorongást okoznak, hanem a köztudatot is alakítják, és elsősorban a groteszk képzetek számára teremtenek talajt. Az autó az illetőt „el is vitte, de vissza már nem hozott senkit, sőt az autó maga sem jött vissza többé”. Egy másik személy ” sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell – onnan nem jött vissza többé!” A rendőr csengetésére Anfisza így szól: „ez bizony boszorkányság”. A népképzelet a számára felfoghatatlan eseményt így veszi tudomásul: „ördög tudja, mi lehet emögött”. Mágikus-babonás képzelgések terjednek, mégpedig éppen abban a szovjetrendszerben, amelynek ideológiai alapja és támasza a mindenfajta misztika tűzzel-vassal történő irtása a társadalmi tudatból. Bulgakov leleménye: ezt a hiedelemvilágot jeleníti meg regényében, és a Sátánt Woland néven (Goethe Faustjából vett elnevezéssel) Moszkvába hozza.

Ezen a ponton ragadhatjuk meg az egész regény magvát. Bulgakov fő művészi célja korántsem csupán a konkrét történések, társadalmi torzulások szatirikus ábrázolása, hanem maguknak a tudatképződményeknek a megjelenítése, mégpedig abban a világhegemóniára törő birodalomban, amely a terror elsőszámú eszközeként a társadalmi tudat direkt alakításával próbálkozik. Ilyen értelemben nevezzük tudatregénynek.

Ebben a műben az objektív tények is szubjektív tükörképként jelennek meg, a szereplők – vagy épp a szerző – tudatának tartalmaként vagy játékaként, más képzetekkel elválaszthatatlanul összefonódva (hallucinációkkal, tömegpszichózissal, fantasztikummal, mesével, babonával, vallásos mítosszal stb. együtt). A szinte áttekinthetetlen sokrétűséget még az is tetézi, hogy az előadásmód is folyamatosan változik. Az elbeszélő mintha bújócskát játszana az olvasóval („Utánam, olvasó!”), új és új szerepeket, nézőpontokat vesz fel, folyamatosan változtatja hangját és közlésmódját is. A legfantasztikusabb és leggroteszkebb fordulatok után nevezi a szerző a művét „hiteles és igaz elbeszélés”-nek. „Forduljon csak hozzám, megadom a címet, megmutatom az utat, a ház ma is épségben áll” – szól hirtelen közvetlenül az olvasóhoz. Máskor önellentmondással vagy cáfolással bizonytalanítja el a befogadót: „Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot” – „Némelyek éppenséggel azt állítják. A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem.” A tizenötödik fejezet egészéről csak utóbb derül ki, hogy álomkép-sorozatot olvastunk. Ez az átminősülés viszont egészében megkérdőjelezheti az addig elbeszélt történetet; hol kezdődött az álom? Lehet, hogy az egész történetsor csupán Ivan megmozdult lelkiismeretének és képzeletének szüleménye? Lehet, hogy az egész regény azonos a Mester művével? Mindegyik értelmezés mellett és ellen is számos körülmény szól. E megfoghatatlanság, változékonyság és sokféleség szerves összefüggésben áll az egész mű legfontosabb művészi mondanivalójával: a világ végtelenül gazdag, az ember és kiváltképp a művész nem tűri a megalázó korlátozást.

A szovjetrendszer egyik ideológiai alaptételét már az első epizódban megismerhetjük: Hontalan elvtárs erősítgeti az idegennek, hogy „maga az ember” irányítja a földi eseményeket. Ezt a szólamot részletesebben a párhuzamként szerepeltetett Jerusalaimban (azaz a római birodalomban) fejti ki a regény: Ponczius Pilátus helytartó nyilatkozik úgy, hogy Jesua élete az ő döntésétől függ. Az emberek sorsáról önkényesen rendelkező korlátlan hatalom azonban csupán fantazmagória, nem valósítható meg sem a nagypolitikában, sem a köznapok világában. „Csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette” – figyelmezteti Jesua az önhitten nyilatkozó Pilátust. A világrend az ember fölött létezik, a törvényei kikerülhetetlenül érvényesek: „A tégla magától sose esik senkinek a fejére”; „Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!” A sztálini (és a császári) rendszer azt hirdeti: az ember kiterjesztheti uralmát a világ felett. Világfeletti hatalmat azonban csak természetfölötti lény gyakorolhatna – játszik el a gondolattal Bulgakov -, például a Sátán, de az ő jósképessége is mindössze annyi, hogy pontosan látja egy elkövetkező esemény valamennyi előidéző okát. A földi ember viszont csak akkor lehet ura saját sorsának, akkor alakíthatja saját jövőjét, ha a világrendhez alkalmazkodva él, belső békével, alázattal, és legfőképpen embertársai iránti szeretettel. Századunk embere azonban erre egyelőre képtelen, csak képzeli magáról, hogy a jövő irányítása az ő kezében van.