Bulgakov: A Mester és Margarita (1928-1940)

A Mester pályája ott kezdődik, ahol Ivan Hontalané elakad. Kivételes lehetősége adódván „nekiült regényt írni Ponczius Pilátusról”. Története légies, lírai, romantikus, mintha az eszményi művészsors megvalósulása volna. ő az egyik betétregény főhőse, az egész mű címszereplője. Többször olvashatjuk, hogy a Mester remekművének utolsó szavai: „Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója”. Bulgakovnak A Mester és Margarita c. regénye pontosan így ér véget, eszerint a „Mester” (és vele együtt tán Ivan is) Bulgakov alteregója. A Mester ellenfele ugyanaz a korrupt és korlátolt rendszer, amellyel Hontalan meghasonlik. A kultúrpolitika őrá (regénye miatt) hisztérikusan támad: a rendszer legnagyobb ellenfele a művész, legnagyobb veszélye pedig az igaz műalkotás. Sajtókritikák, feljelentés, elfogatás és az „idegklinika” lesznek a Mester kálváriájának állomásai. Veresége (Ivanhoz hasonlóan) depressziós állapotba juttatja, de őt Margarita, a szerelme nem hagyja elveszni.

A Mester és Margarita egymásnak rendeltettek, „egymás vágyaiban születtek meg”. „Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy én végre rátaláljak” – emlékszik vissza a Mester -, „mi már réges régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük.” összetartozásukat nevük alliterációja poétikusan is jelzi. Margarita egyrészt valóságos földi asszony (amikor meghal, szívroham végez egy asszonnyal moszkvai lakásában), másrészt eszményi nőalak (falernumi bor mérgezi meg, de azonnal örök életet nyer), a Mester múzsája, méltó társa és támasza, kiegészítője. Sorsa egy és azonos a Mester művészetével: „Váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva”. A második részben, amikor szerelmese már emberi képességei határáig eljutva a klinika lakójaként szenved, átveszi szerepét, és kiharcolja számára a megdicsőülést. Ennek a jogát próbatétellel szerzi meg: a Sátán bálján mindenkit egyformán szeretettel tud fogadni, eltitkolva saját gondjait és fájdalmait. Az egész regény alapértéke a humánum, a szeretet, és Margarita ennek a felebaráti kötelességnek eleget tud tenni.

A megoldás, a művész megszabadítása a fantasztikum szintjén következik be. („- Itt kuksol az elmeklinikán, aztán arról papol, hogy nincsen ördög. Furcsa, mondhatom!” – korholja a Mester Ivant, mintegy önmagához is szólva.) Nem élet az, ahol a zseni kórházi ingben, gatyában rostokol, vagy pinceodúban kuksol. „Amikor az ember úgy ki van fosztva mindenéből, akkor mi sem természetesebb: az alvilági erőkhöz fordul segítségért.” Woland, a Sátán – mennyei utasításra – elhozza a szabadulás lehetőségét. Bár a fásult Mester visszavonulna a magánélet (a szerelmi boldogság) menedékébe, végül mégiscsak belátja, hogy vállalnia kell „az álmot”, és kimondja: „Soha többé nem leszek kishitű”.

A Mester sapkájára hímzett „M” betű és Woland cigarettatárcáján a „W” monogram hasonlósága jelentheti azt is: ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Mester Jézus földi mártírsorsát éli újra a humánum és az abszolút igazság szolgálatában. A Sátán (a vallás tanítása szerint) jóllehet Jézus ellentéte és ellenfele, de egymás kiegészítőinek is tekinthetők, a regény végső szakaszában a szerepkörük öszszemosódik. (Az abszolút rossz és az abszolút jó az abszolútumban azonosak.) Woland tehát korántsem csupán a gonoszság szellemeként látogat a földre („hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?”), sőt Moszkvában, a sátáni gonoszság birodalmában egyoldalúan az igazságteremtő énje szerepel. A valóság olyannyira fonák, hogy az ördög uralma csak jó lehet.

A szerkezet mozaikszerűen épül fel. Ez egyrészt azzal jár, hogy az expozíció részei csak a mű derekán állnak össze, másrészt a bonyodalmak megoldódása már az első fejezetekben elkezdődik. A zömében szatirikus első rész után Margarita uralja a második részt, mely apoteózissal zárul. A főszereplők a 32. fejezetben kilépnek térből és időből, „céljuk felé” vezető útjukon „eltűnt minden csalás”, és az öröklétbe jutnak. Ponczius Pilátust is a halhatatlanság birodalmában látjuk viszont, de mivel őt a bűne (gyávasága) juttatta ide, ez az „érdemtelen hírnév” mindörökre szóló szenvedést okoz számára. Megtisztulása mégis lehetséges, de kizárólag a művész közbenjárására, aki „maga formálta alakjá”-hoz így szólhat: „Szabad vagy!”