Ady Endre: Istenes versek
A lírai én és az Isten viszonya Ady Endre verseiben
Istenes versek
Költészetének szinte ez az egyetlen rétege, melyet fenntartás nélkül fogadott a korabeli kritika, s Balassi mellett a legjelentősebb magyar istenes költőnek nevezték. Ady ‘Isten az irodalomban’ című esszéjében elméletileg is tisztázta a témához való viszonyát. A kálvinista valláshoz kötődő egyértelmű gyermeki hit után az ifjúkor radikális istentagadása következett. Ez a válasz azonban Ady szerint éppen végletességénél fogva nem tartható fönn, s önmagát – felnőttként – szabad gondolkodónak minősítette Istenhez fűződő viszonyában.
Az Isten-élmény rétegei:
– a gyermekkori szertartásemlékek, ünnepek
– a vallási közösség megtartóereje
– a Biblia; elsősorban az Ószövetség és a zsoltárok; ezek dallama és szókészlete
– kimutathatóan, illetve közérzet szintjén Nietzsche, Kierkegaard, illetve az általa megfogalmazott paradoxon: a hit ráhagyatkozás valakire, akinek létében nem vagyunk bizonyosak
Az Isten-téma ‘Az Illés szekerén’ kötetben jelentkezik először ciklusszervezőként, s ettől kezdve folyamatosan jelen van az életműben.
Az Úr Illésként elviszi mind… (1908.): A művészlét, a kiválasztottság tudat baudelaire-i ihletésű költeménye.
Az Úr érkezése: A szerető, a gondviselő Isten képe fogalmazódik meg.
Krisztus-kereszt az erdőn: Az ifjúkori emlék felidézése mint versszervező elv, az objektív és szubjektív idő kettősségében az értékek és életelvek átértékelhetőségéről is vall. Így válik az egy ‘Igen’ és egy ‘Nem’-ből két ‘Igen’, azaz életünk időbeliségében tudomásul vesszük, hogy van időtlen, azaz havas Krisztus-kereszt az erdőn.
Ádám, hol vagy?: A cím a bűnbeesés utáni jelenetre utal, mikor Ádám félelmében elbújt Isten elől. A vers a modern kor emberének köztes állapotát ábrázolja, melyben együtt van jelen az Istentől való elzárkózás igyekezete és a rátalálás vágya. Ebben a szituációban a lírai én számára az utóbbi törekvés ábrázolása és megélése válik fontossá, azaz a haragvó és bosszúálló istenképtől a szerető Isten képéig való eljutás.
A Sion-hegy alatt (1908.): Az istenkeresés paradoxonának legerőteljesebb költői ábrázolása. Ez az ellentmondás többféle szinten jelentkezik a versben. A lírai én felnőttként a gyermeki bizonyosságra vágyik, illetve a megnevezés általi birtoklásra. Az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten viszont állandóan jeleket ad a világ számára, az örömhírt azonban képtelen felfogni és befogadni az ember. Egymás mellett megy el tehát az Isten és az ember útja, s a kegyelmi állapot ritka találkozásában a kölcsönös gesztusoknál egyértelműbb bizonyítékokra vágyik a lírai én.
A nagy Cethalhoz: A költői kép, a szimbólum találóan írja le a bizonytalanná váló világképben az egyértelműségre vágyó ember és világ törekvését.
A vidám Isten: Nem elsősorban a nietzschei ihletésű életkultusz és mámor hirdetéséről van szó, hanem annak felismeréséről, hogy az élet folytonosságában, mely egyszerre evilági és túlvilági, a halál csak intermezzo, mely a maga pillanatnyiságával nem szakítja meg az élet kontinuitását.