Ady Endre: A magyar Ugar Vízió
Ady Endre művészete
Korszaknyitó kötetének versei mind arról vallanak, hogy Ady művészi törekvésekben és életformában messze elszakadt már a feudális maradványokkal terhelt falusi Mo.-tól. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése ugyan úgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellem ellenes, tompa korlátoltsággal szemben.
A magyar Ugaron (1905) című vers elemzése
Ez a keserű, támadó, nemezetostorozó indulat fejeződött ki a az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusában, A magyar Ugaron című versében. A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. A ciklus címadó verse (1905) nem „tájleírás”, a szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek találhatóak a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földel, a szent humusszal: a szépséget jelképező illatával szerelmesen bódító virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló giz-gazok, a vad indák kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van. Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok).
Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a világot számonkérő hetyke, mégis magabiztos felkiáltó kérdés is. A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselevővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany indít (a dudva, a muhar, a gaz), s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa az aláhullás, az züllés, a közönségességben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyratörő szándékok, merész álmok elbukását. A (művész), a szellemi-lelki életet élő érzékeny ember helyzete, az albatrosz-sors a ciklus többi versének is a közös témája. A szó megszokott értelmében nem politikai költemények ezek. Mindegyikben hangot kapa tiltakozó keserűség s a tehetetlenségből fakadó fogcsikorgató düh.
A Hortobágy poétája (1905)
A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is. Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-vissza térő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű „csorda” szó puszta hangalakjában is és az ironikusan emlegetett (híres) magyar Hortobágy sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-népek csak állati vegetációra képesek, a szívből nőtt szépség virág-voltát észre sem veszik: nem elpusztítják hanem (lelegelik). Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó lelkét – lelegelték: a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart rá igényt: a szent dalnok választékos szókapcsolata utal az elvetélt elsikkadt lehetőségekre. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás: eltemeti a nótát, káromkodik vagy fütyörészik. Beteljesedett a művész-tragédia: a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet poétája, illetve a poétasors itt az elnémulás.
A daloló Párizs című kötetéről
A magyar Ugaron ciklust a kötetben közvetlenül A daloló Párizs versei követik: kiélezett kontraszt teremtődött így a szellemtelen, művészetellenes sivatag és a tünékeny, messzi szépségek álmát megvalósító, daloló Párizs között. Az 1906-os második párizsi utazás már nem (tanulmányút) volt, hanem egyértelműen emigráció. A megérkezés üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom (1906) című verse. A nyomasztó fenyegetettségtől szabadulva megpihent Párizs szívén, az ember-sűrűs gigászi vadonban, de a költemény még őrzi azt a belső riadalmat, hogy „bűnét”: a „lelkét”, „messze látását”, „hittszegését” megtorolhatja „pandúr-hada a szájas Dunának”.
