A modernitás megjelenése Juhász Gyula és Tóth Árpád lírájában
Anna-versek
Költészetének egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna alakja dallá, halhatatlan Múzsává. Milyen volt… A Milyen volt… Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének “egyszerűségét”. Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is “hétköznapi”, de ezek a “dísztelen” szavak a szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi jelentésük feldúsul. Az egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán halványodó emlékei között kutat – bánatosan el-elmerengve. A versszakok kezdetén háromszor hangzik el a “Milyen volt…” tétova kérdése, s még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: “nem tudom már”. A “de” kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.
3. Tóth Árpád (1886 – 1928) lírája
A mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejeződik ki lírájában; jellegzetes műfaja az elégia. Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek.
1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy “kenyérkereső” állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztője. Közben egyre súlyosabban beteg.
Különleges formahűségű műfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeiből négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja.
A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzőek Az öröm illan című kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektől lélekig. Összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki. A magány költője Költészetének alaphangjai a bágyadt, tehetetlen lemondás; jellemzője a csüggedt szemlélődés, a panasz.
A Hajnali szerenád az első kötet címadó verse. A cím finom hangulatával ellentétes a vers indítása. Tárgyilagos meghökkentően merész városkép. Aztán hirtelen magasba röppen a tekintet: a hajnali égbolt színpompáját látjuk. A második strófa három teljes metaforára épít: a sötétség “éji, rút csuha”; az erdő – öltözékéből kivetkező lány; a nap pedig “vén dús kéjenc”. A két versszakot áthatják a színélmények. A harmadikban a színek helyére a szürkeség, a sivárság lép. A város szennyét eltakarta a sötétség. Érdekes, hogy a városkép megörökítéséhez a természetből kölcsönzi a képi a költő: a város gázlángjai virágokként ragyognak, a fénykörök a szirmok lehullását idézik. A vers szerkezeti tengelye a 4. versszak, ahol látókörünkbe kerül a költő alvó menyasszonya, Annuska, és megjelenik a poéta alakja is. Kedvese az elérhetetlen boldogságot szimbolizálja. A két utolsó szakasz érteti meg velünk a költő szomorúságának tartalmát.
Költészete a húszas években A Lélektől lélekig kötet három ciklusba osztott 59 költeménye az évtized magyar irodalmi életének egyik legnagyobb eseménye volt, és Tóth Árpád költészetének kiteljesedéséről adott számot. A huszadik századi modern nagyváros líráját a magyar költészetben a Nyugat folyóirat vidékéről származó költők teremtik meg.
A Körúti hajnal című versének élményalapja egy valóságosan is megélt budapesti “hajnali varázs”, talán az újságírói-szerkesztőségi munkából hazatérő költő élménye lehetett. A hajnali színváltozások impresszionisztikus villanásaiból életre keltette egy városrész tájképét és ébredő életét. A vers a nagyvárosi hajnal három időmozzanatát mutatja be az impresszionizmus eszközeivel. Az első szakasz a félig éjszakai állapotot idézi, az utolsó strófa már a nappali élet valóságát. A kezdő és a záró egység között elhelyezkedő 3 versszak pedig a bűvöletet: a néhány perces hajnali mámort. Az első sorok minden jelzője a napkelte előtti város sivárságát, élettelen, taszító mivoltát mutatja. Az emberek mozdulata lomha, esetlen. Aztán a felkelő nap hatására a rútság helyére lép a szépség: a szürkeségből fény és tűzpiros ragyogás lesz. A 3. versszak kezdősora: összefoglalja a varázslatot. A csönd zavartalan. Csak a színek tombolnak, harsognak a szinesztézia poétikai erejével. A mély magánhangzók éreztetik a hangélményt. Az utolsó sorok jelzői viszont már arról vallanak, hogy elmúl a hajnali percek mámora. A költemény a nagyvárosi kőrengeteget egyértelműen csúnyának mutatja.
Lapozz a további részletekért