Leibniz monászai

Az egészet összefoglalva:

Leibniz végtelen számú szubsztanciát feltételezett, amiket monászoknak nevezett el. A monászok a „természet igazi atomjai, egyszóval a dolgok elemei.” Ezek teremtés által keletkeztek, és csak Isten megsemmisítése által pusztulhatnak. A „monászoknak nincsenek ablakaik, melyeken át valami beléphetne vagy távozhatna.” Azaz nincsenek egymásra közvetlen hatással. A monászokat az atomoktól az különbözteti meg, hogy önálló energiával rendelkeznek, s ennek során állandóan törekednek a tökéletesség felé. Ez a vágy az appetitio, s a folytonos belső változás állapota a perceptio.

A monászok ugyan ablaktalanok, de kapcsolatban állnak az összes többi monásszal, működésük összhangban van, mivel mindegyikük a saját nézőpontjából ábrázolja az univerzumot. De e képesség különböző fokban van meg a monászokban, s ennek alapján Leibniz fokozatokat különböztet meg közöttük: vannak „csupasz” monászok, melyek a szervetlen természetet alkotják, vannak olyanok, melyek érzetekkel, szemléletekkel rendelkeznek, s vannak az emberi lelket alkotó monászok. Az alkotóelemek között egyfajta hierarchia különböztethető meg: egyszerű és összetett monászokat különít el. Az összetettek az egyszerűekből állnak össze úgy, hogy egy uralkodó vagy központi monász köré rendeződnek. A központi monász köré rendeződő monászhalmaz (a passzív testek, prima materia-k) lényegét szubsztanciáját, az entelechiaként (célként) szolgáló központi monászok jelentik. Ezekben a halmazokban, aggregátumokban a monászok egymással egy „beprogramozott” rend alapján kapcsolódnak, ami azáltal válik lehetővé, hogy ezt a rendet valaki vagy valami eredendően elrendezi. Ezt a harmonikus állapotot (praestabilita harmonia) Isten alakította ki, ezért ez a világ a lehető világok legjobbika (lex optimi). Ugyanis az elégséges alap törvénye alapján „semmi sem történik elégséges ok nélkül” S az esetleges, véges dolgok alapja csak a végtelen tökéletesség, azaz Isten lehet – Leibniz szerint –, aki a világ teremtése során a lehetséges variációk közül a legjobbat – ha nem is az abszolút tökéleteset – választotta. (Ezt a felfogást bírálja Voltaire a Candide című regényében.) Mivel Isten „beprogramozta” a monászokat, így midőn két óra járását is egymáshoz lehet igazítani. Így a test és a lélek működését is összhangba lehet hozni. Ezzel a példával igyekezett igazolni Leibniz a Descartes-i dualizmus probléma megoldását.