Az élőlények rendszerezése
A fizikához és a kémiához hasonlóan a biológia is az anyagi világ változásaival és fejlődésével foglalkozó természettudomány. Maga a biológia kifejezés görög eredetű szóösszetétel, szó szerinti fordítása: az élet tana. Ma az élőlényekkel foglalkozó tudományok összességét jelenti.
Az élőlények kialakulása szüntelen fejlődési folyamat, melyet az evolúció szóval fejezhetünk ki a legtömörebben. Földünk élővilága nem mindig volt olyan, mint ma, hanem több milliárd év alatt érte el a jelenlegi állapotot. Az elemekből és az egyszerű vegyületekből alakultak ki az összetett szerves vegyületek, majd a bonyolultabb felépítésű szerves makromolekulák. Ezekből fejlődtek ki a kezdetleges életjelenségeket mutató ősi, egyszerű biológiai rendszerek. Ezekből alakulhattak ki azok az első élőlények, amelyeket közös néven prokariótáknak nevezünk (baktérium, kékmoszat). Az ilyen típusú élőlények egyik legfőbb jellegzetessége, hogy sejtjeikben nincs körülhatárolt sejtmag.
Magasabb fejlettségi szintet jelentett az evolúciós folyamatban az egysejtű eukarióták megjelenése. Sejtjeikben már körülhatárolt, valódi sejtmag található (pl. ostorosmoszat). Az ősi egysejtű eukariótákból fejlődtek ki a többsejtű eukarióták. Egy részük azt a fejlődési utat követte, hogy egyszerű szervetlen vegyületekből építette fel saját testét, ezekből alakultak ki a többsejtű növények. A többiek viszont testfelépítésükhöz más élőlények által elkészített szerves vegyületeket használnak fel, ezekből alakultak ki a többsejtű gombák és állatok.
Természetesen a ma élő fajok sem jelentik a fejlődés végeredményét, hiszen az evolúció tovább folytatódik. Földünkön jelenleg több millió állat- és növényfajt különböztetünk meg. Hogy valamennyire megismerhessük, áttekinthessük jelenlegi élővilágunk gazdag változatosságát, a fajokat valamilyen szempont szerint rendszerezni kell. Az ezzel foglalkozó tudományág a rendszertan, azaz a taxonómia. A rendszerezés problémájának megoldása elsőként Carl Linné (1707-1778) svéd természettudósnak sikerült. 1735-ben jelent meg Systema Naturae című könyve. Ebben rendszerének alapja a faj, melybe az azonos lényegi tulajdonságokkal rendelkező egyedeket sorolta be. A fajokat kettős latin névvel jelölte (például: Ciconia ciconia – fehér gólya).
A 19. században Charles Darwin (1809-1882) angol természettudós munkássága megalapozta az evolúció elméletét. Az 1859-ben megjelent A fajok eredete című munkája új megvilágításba helyezi a rendszerezést is. Míg a Linné-féle mesterséges rendszer a fajok közötti rokonság megállapításánál a külső tulajdonságok hasonlóságát vette figyelembe, addig a fejlődéstörténeti rendszer a rokonságot a leszármazás szempontjából kutatja.
A rendszerezés magyar művelői közül kiemelkedik Kitaibel Pál (1757-1817) természettudós. Mintegy 150 növényfajt írt le. Az élőlények rendszerezésében az evolúciós folyamatot, az élővilág törzsfejlődését követjük. Ennek lényege, hogy a különböző fajok rokonságának megállapításánál elsődlegesen a fajok eredetét, a közös leszármazási kapcsolatokat vesszük figyelembe. Ezért nevezzük ezt a rendszert fejlődéstörténeti rendszernek.
A rendszerezés alapegysége a faj. Azokat az élőlényeket foglalja magában, amelyek származása közös, külső és belső felépítésük lényegében megegyezik, a természetben szaporodási környezetben élnek és magukhoz hasonló termékeny utódokat hoznak létre. Rendszerezéskor a legközelebbi rokonságban lévő fajokat egy közös nembe, a nemeket családba, a rokon családokat rendbe, majd osztályba, az osztályokat pedig törzsbe sorolhatjuk. A fajokat nemzetközileg is egyértelmű elnevezésük érdekében kettős latin névvel jelölik.
A köznapi nyelvhasználatban sokszor keverik a faj és a fajta kifejezést egymással. A fajt követő kisebb rendszertani egység az alfaj. A fajta kifejezést elsősorban a mezőgazdasági kultúrfajoknál használjuk.
